péntek, február 23, 2018

Mi naponta százszor halunk meg testvér,
őrjöngve, dühödten erünket marva.
És sorsunk ronggyá tépett testét,
a szél rejti majd az őszi avarba.

Vagy vonat elé ülünk szemlesütve,
hallgatni a kövek nyirkos zaját.
Hajunkban eltékozolt évek ezüstje,
az ég ránk boruló nagy üstje hazánk.

Nekünk már rég nincs keresztünk testvér,
hisz' kölcsön adtuk mint a megváltásunk.
Bár zokogva áldottuk vállunk terhét,
de ha kellett röhögve meggyaláztuk.

Ne félj, ha ránk tárja ablakát az éj,
és érveink ében falát összezúzza.
Mert a fekete szilánkú gyilkos kéj,
csak egy pillanat mi ráalvadt a múltra.

Mégis mindig velünk jön a fénysugár,
tétova lépteink csókolja lágyan,
Elégünk reggel, de minden délután,
feltámadunk az alkony vörös sarában.

 
 
 

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!