péntek, február 23, 2018

Vastag fellegek érkeztek nyugatról azon az estén. Fantomok suhantak a sötét sikátorok mélyén, és boszorkányok főzték különös szereiket titkos, ősi receptek alapján valahol egy eldugott földalatti pincében.
Messze a feketén suhanó fantomoktól, és még távolabb a boszorkányoktól, egy erdővel körbekerített falu mellett született meg Mariann. A takaros faház ablakában állva, nagyapja fürkészte a lassan tömör fallá olvadó sötétséget, ahogy biztos kézzel irányítva vette át a hatalmat a sárga nap felett. Mikor a vékonyka hang felsírt a szomszéd szobában, az öreg elkapott egy narancsvörös villanást fent a zöld hegy csúcsa felől, de az is lehet, hogy a haldokló nap utolsó sugara jelezte, hogy nem tűnik el véglegesen.
Az öreg elfordult az ablaktól, és szúrós tekintete megenyhült, ahogy az aprócska leánygyermeket megmutatták neki a vastag fehér törölköző alól.
– Mi történt a szomszéd kutyájával? – kérdezte a boldog apa.
A szomszéd kutyája folyamatos ugatása lassan az őrületbe kergette a családot, de hiába szóltak át, hogy tegyen már valamit, a mogorva embert nem érdekelte. A kutya ezen az estén nem ugatott, síri csend vette körül a házat és a környékét is.
Mariann álmai öt éves korában kezdődtek el. Misztikus ködbe burkolódzó, fekete páncélos lovag harcolt az égből lecsapó sárkányokkal, tüzet okádó orrukból fekete füst szállt fel, ahogy újra és újra támadták az erdőt védelmező harcost.
 Suttogásokkal telt meg minden éjjel a szobája, és Mariann megkövülve hallgatta a soha nem hallott meséket, amit a hang csak az ő fülébe ültetett el. Mikor beszámolt a szüleinek a különös álmokról, és a suttogásokról, azok csak mosolyogtak, és megkérték, kevesebbet nézze a TV-műsorokat. Egyedül nagyapja morgott a bajusza alatt valamit, ami a felettük lélegző Zöld hegyről szólt, és annak legendájáról.
– Ne bolondítsd az unokádat ezekkel a mesékkel, apa! – mondta neki Sándor. – Egyre komolyabban aggódom miatta.
Mire Mariann hétéves lett, a szülei elhatározták, hogy elköltöznek a legközelebbi nagyvárosba, hogy megfelelő orvoshoz vihessék a reggelente néha sokkos állapotban talált gyermeküket. Sándor nagyon haragudott az édesapjára, mert meggyőződése volt, hogy az ő meséi okozták a gyermek pszichikai betegségét. A már akkor is idős ember a tornácról nézett a távolodó kocsi után. 
– Visszajössz te még. A sorsod ide köt.
Az idő kereke forgott. Isten erre a feladatra kiszabott szolgája rendíthetetlen precizitással tekerte az idő kerekét. Mire Mariann tízéves lett, Sándor és Edit megteremtették a megfelelő egzisztenciális hátterét egy jobb jövőnek, hála annak, hogy Sándor igen tehetséges volt a számítástechnika világában, és olyan pályázatot nyert el, ami nagyban segítette őket. Hamarosan egy külvárosi kis házat is vásároltak maguknak, ahol Editnek sikerült óvónőként elhelyezkedni egy kis rendelőben. Mariann ez idő tájt lett tizenkét éves. A suttogások megszűntek, álmában sem jártak többé sem lovagok, sem füstölgő sárkányok, sem a Zöld hegy házuk fölé magasodó ormai. Úgy tudta, hogy öregapján kívül senki sem járt fel a fák közé, mert a falubeliek valóban hittek a legendákban, miszerint él odafent egy herceg, aki megvédi az övéit.  A helyi iskolában közvetlen, cserfes stílusával igen hamar a középpontba került, tizenhárom éves korára pedig elérte, hogy a legmenőbb lány lett az iskolában. A lányok mind olyan ruhákba akartak bújni, mint amit ő maga is viselt. A fiúk pedig felváltva vitték táskáját az iskolába menet és jövet. Mariann boldog volt. Egy alkalommal az iskola állatkert-látogatást szervezett. Az iskolabusz megtelt izgatott, harsányan beszélgető és nevetgélő gyerekekkel. Mariann természetesen az élen haladt, tanáraik néha rosszalló pillantásokat lövelltek a magabiztos lány felé, mert már kezdett sok lenni, amit megengedett magának. Tanulmányi eredményei azonban minden tantárgyból kitűnőek voltak, így a tanárok is elnézőbben viselkedtek a nagyképű gyerekkel. Mariann gesztenyebarna, hosszú haját kötötte hátra épp, hogy jobban lásson, mikor arra figyelt fel, hogy amerre az osztály elhalad, az állatok mind elhallgatnak, és odagyűlnek a ketrecek elé. A visongó majmok abbahagyták látszólag értelmetlen ugrálásaikat, és a vasrácsokba kapaszkodva némán szemlélték a csoportot. Hamarosan egyértelművé vált, hogy köztük van valaki, aki felkelti az állatok figyelmét, és az osztály egymásra mutogatva találgatta, melyikük is lehet az. Egy bengáli tigris jött elő rejtekéből, az állatkert látogatói már többször panaszkodtak, hogy a hatalmas, csíkos állatot nem is lehet látni soha. Megjelenése hatalmas zajt, és örömujjongást váltott ki a látogatókból. A fenséges állat egyenesen a rácsokhoz ment, és erőteljes pofáját a vasnak dörgölve felvinnyogott. Mariann épp előtte állt, az osztály meg a lány mögött. Ekkor az egyik fiú harsányan felnevetett, és kirántotta Mariann hajából a gumit.
– Hölgyeim, és uraim! Íme, a vadak úrnője! – kiáltotta, és teátrális mozdulattal hajolt meg a feszengő lány előtt. Mariann gesztenyebarna haját felkapta a szél, és az arcába fújta. Nem látta, mikor a hatalmas bengáli tigris hátrafelé mozdult egy kisebb dombra, majd onnan elrugaszkodva, egyetlen lendületet véve ugrotta át a kerítést. Őrült visongás támadt, ahogy a nagymacska puha párnás mancsai a betonra értek, és már lökték is a többmázsás testet kiszemelt áldozata felé. Mariann két kézzel fésülte ki az arcába tapadó haját, és ekkor látta meg, ahogy a veszedelmes állat egyenesen az őt piszkáló, halálra rémült fiú felé tart. A fiú hanyatt esett rémületében, ahogy a sárga csíkos állat szinte két lábra emelkedve, gyilkos csapásra lendítette mancsát.
– Megállsz! – kiáltott rá Mariann a vadra, és mindenki legnagyobb döbbenetére a nagymacska visszaereszkedett mancsaira. Sárgán izzó szemeit a lányra vetette, majd elindult a kővé dermedt gyerek felé. Mariann lehunyta a szemét, és várta, hogy az éles karmok a húsába vájjanak, de e helyett a tigris érdes nyelvét érezte meg a kézfején, majd az állat neki dörgölte busa fejét a csípőjének. Mariann felnyitotta a szemét, és körülnézett. A tigris ott állt az oldalán, mintha csak egy gazdit talált kutya lenne. Az emberek döbbent csendben figyelték őt, mikor valaki megszólalt a tömegből.
– Nézzétek a haját! – Mariann egyik kezével felemelte hosszú hajának egy tincsét. Vérvörössé változott a gesztenyebarnából.
– Boszorkány! – suttogta valaki, és a tömeg felkapta a szót.
– Nem, én nem! – dadogta a lány, és elhátrált a felé mozduló tömegtől. Az állatok, mintha megérezték volna az emberek hangulatát, veszett ordítozásba kezdtek, a ketreceiket rázták, vagy az ég felé fordítva pofájukat bömböltek fel. Végül egy gondozó altatólövedéket lőtt a szabadon álló tigrisbe, s miután az összerogyott, kimentették a sikoltozó gyereket a megveszett emberek gyűrűjéből.
Ettől a naptól kezdve Mariann elveszítette barátait. Az iskola minden tagja kerülte a lángvörös hajú, gyönyörű lányt. Az osztályban, a padban egyedül ült, és csak tanult, mert mást amúgy sem tehetett. A háta mögött csúfolták, de a szemébe senki sem merte megmondani a véleményét. Egy hónapra az incidens után Mariann édesapja, Sándor, hazafelé tartva autóbalesetben életét veszítette. A családfő nélkül maradt Edit egy évre rá meghirdette a házukat eladásra, mert óvónői fizetése és a tartalékuk nem volt elég a fenntartására. A végtelenül szomorú nő végül depresszióba esett, majd hónapokig tartó szomorkodása a halálához vezetett. Mariann tizenhat évesen magára maradt, és szentül hitte, hogy súlyos tragédiáik okozója ő maga. Mivel nem volt egyetlen egy élő rokona sem a nagyapján kívül, Mariann visszakerült a nagyapja gyámsága alá. Mikor megérkezett, és kiszállt a taxiból, ami hajlandó volt felvinni őt a hegy lábához, öregapja a tornácon várt rá. Túl volt a kilencvenötödik életévén, szeme mégis csillogott, ajka mosolygott, mikor a szépen felnőtt leány megállt előtte, és az öreg mélyen beszívta bőrének illatát.
– Hazataláltál, ismét – mondta neki, bár Mariann nem értette az öreg boldogságának okát. A ház sarkánál épp ekkor fordult be egy óriásira nőtt kutya, ugatva rohant az érkező idegen felé, majd félúton járva megtorpant, ugatása elhalt, és a hatalmas kutya felnyüszített.
– Ne! – kiáltott fel Mariann. – Nem akarom megint!
– Nyugalom, kincsem! – szólt az öreg, és a várakozó kutya fejére tette erektől kidagadt tenyerét.
– Itt az ideje, hogy meséljek neked.
Esteledett, mikor kiültek a tornácra. A Zöld hegy felől finom ködpára kúszott le a völgybe, sejtelmes valótlanságba taszítva a házat, és az azt körülölelő udvart. Mariann kicsomagolta a dolgait, egész napja ráment, hogy berendezze szerény otthonát. A városi élethez szokott gyereket feszélyezte a ház puritán felszerelése, de nem tette szóvá. Ismerte öregapját annyira, hogy mindig megelégedett annyival, amennyit az élet adott neki.  Leült egy forró teával az öreg mellé, és lopva ránézett a ráncoktól szabdalt, naptól cserzett arcú nagyapjára, aki a hegyet nézte.
– Mi van odafent? – kérdezte, és tekintetével ő is felnézett. Az öreg sokáig hallgatott, Mariann azt hitte nem is fog válaszolni, mikor mégis megszólalt.
– Több száz éve már annak, hogy egy igen gazdag herceg élt ezen a környéken. Pompás kastélyt építtetett a Zöld hegy csúcsára, és pazar virágoskerttel vetette körül azt. Házasodni készült, menyasszonya az északi királyságok, és talán a világ leggyönyörűbb hajadona volt. Hogy miként hódította meg a lángvörös hajú lány szívét az önmagában is egy külön történet lenne. A herceg elvitte aráját a kastélyba, s, kitűzte az esküvő napját. A lány arra kérte őt, hogy ne öljön le egyetlen állatot sem, és bár a herceg szokatlannak találta a kérést, megtiltotta, hogy egyetlen állat húsát is felszolgálják az esküvői lakomán. Mint mindenütt a világban, a herceg kastélya sem volt mentes a fertőtől, és néhányan lázítást szítottak az ellen, hogy nem vadászhatnak, nem ölhetik le a vadon lakóit. Egy vadász az esküvő napján elejtett egy vaddisznót, és társaival nyársra húzva megsütötték azt. A herceg kastélyából felhangzó sikolyt az egész környéken hallották. Összeszaladt a szolganép az ifjú ara ajtaja előtt, de csak a herceg mert bemenni a szobába. Sokáig ki sem jött onnan. Mikor kilépett, mintha éveket öregedett volna, s karjában egy szénné égett holttestet hozott magával. Csupán a lángoló vörös hajáról, és némi menyasszonyi ruhafoszlányról ismertek rá a néhai hajadonra, kit a herceg magáénak választott. Gyászában a herceg megölte a vadászokat, majd attól a naptól fogva mindenki mást is, aki vadat mert ölni a Zöld hegy környékén. Nemsokára mindenki elhagyta, a kastély falai megrogytak, az idő kíméletlen pusztulásba vetette a herceg teljes vagyonát. Sok évvel később sárkányok érkeztek, tüzük felemésztette a maradékát is annak, ami valaha a hercegé volt. Támadták őt magát is, de a feketepáncélos lovag rendíthetetlenül visszaverte őket. Később hódítók érkeztek a messzi nyugatról, és próbálták megvetni lábukat az ígéretes hegy földjén, de mind meghalt, hírmondója sem maradt annak, mi történhetett velük a fák között. Azt mondják, a herceg ölte le mindet, és a lelke évszázadok múlva is ott bolyong a hegyen, keresi kedvesét, védi az állatokat, mert hite szerint egy nap közülük tér vissza hozzá a vadak úrnője.
– Senki sem jár fel a hegyre? – kérdezte Mariann, s közben hosszú lángvörös haját simogatta.
– Rajtam kívül senki sem, leányom. Pedig odafent terem a legízletesebb szarvasgomba, és nincs hiányban a szeder sem, még a szamóca sem. Ezeknek az eladásából tudtam élni itt, mert a falubeliek bőséggel megfizetik a kapott ínyenc, és ritka falatokat.
– Ha a herceg odafent él, és a legenda igaz, mondd, téged miért nem bánt soha?
Az öreg haloványan elmosolyodott, majd unokájára nézett.
– Hát neked ez nem nyilvánvaló?
Aznap éjjel már nem beszélt többet. Mariann később egy takarót vitt ki, és a néma öreg lábaira terítette. A vadon hangjai suttogni kezdtek hozzá, mint gyermekkorában, mikor rettegve bújt el tőlük az ágya alá. Valamiért most már nem félte őket. Érthető titkokról mesélt neki az éjszaka, hallotta a vadak párnás vagy patás lábainak zörejét, ahogy felkavarják az erdei avart, arcán érezte a szél simogatását, érzékelte üzenetét. A Zöld hegy úgy magasodott fel előtte a sűrű éjszakában, mint egy alvó óriás pocakja, s Mariann azon kapta magát, hogy vele együtt lélegzik. Szívdobbanást hallott… lassuló ütemben vert, majd végérvényesen elhallgatott…
A hajnali fény a tornácon találta az akkor már teljesen útrakész, egyenes tartású gyönyörűséget. Mariann lángvörös haját a szél kócolta össze, mikor utolsó csókot lehelt halott nagyapja békésen álmodó arcára.
– Köszönök neked mindent, nagyapa! – suttogta oda, és a kis házikó udvarát átszelve a hegy felé fordította lépteit. A hatalmas kaukázusi farkasölő azonnal az oldalára állt, így kísérte be őt az erdőbe a fák közé, a mély rengetegbe. Késő délután érte el a hegy csúcsát, és fürkész tekintete felfedezte a valamikori kastély halovány nyomait, amit a vegetáció évszázadok múltán sem tudott igazán visszavenni magáénak. Körüljárta az egész területet, majd egy mókusra lett figyelmes, aki mogyorót forgatva a szájában felé integetett. Mariann elindult a kis rágcsáló felé, miközben látta, hogy állatok sokasága érkezik az erdő minden zugából, és mintha utat nyitnának neki egy hely felé, amit korábban nem fedezett fel. Óriási koronát növesztett szarvasbika hajtotta meg fejét oly mélyen, hogy agancsa a földet seperte, rókák mordultak rá rakoncátlan kölykeikre, és utasították őket nagyobb tiszteletre, ahogy a vadon úrnője elhaladt mellettük. Két barnamedve ágaskodott fel a sor végén, és mikor Mariann belépett a mancsaik által szétnyíló lugasba, egy fekete márványból épített sírkövet pillantott meg. Annak kövébe egy arcképet vésett az ismeretlen kőműves. Mariann önmagára nézett vissza.
– Hát megtaláltalak – zendült fel egy mély bariton a lány háta mögül, s mikor Mariann megfordult, a gyermekkora álmaiban látott feketepáncélos lovagra nézett fel. A hullámos, barnahajú férfi tekintete a végletekig letisztított gyémántként nézett rá, benne évszázadok bölcsessége, és tudása tűnt fel, s még valami más, valami forró, ami megremegtette a fiatal lányt teljes valójában. Az előtte álló férfi meghatározhatatlan időkből szóló szerelme sugárzott felé, és Mariann emelt fővel hagyta, hogy a herceg keze az övébe simuljon. 
 

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!