Pethes Mária: ragaszkodás
Fotó:Pethes Máriaahogyan hegyek a tágas békességhez
növények választékos körvonalához
ragaszkodik a táj
összegyűjtöm a világ könnyeit
az emlékezet rejtett tartályaiba
és megpihenek akár földben a mag
nem gyötörnek a lázadások évei
a rövid életű virágok panaszkodásai
de üres hiányod kong bennem
és elveszek a páros történetben
ahol ajkad szelíd szavakat ringat
és csókod mézízű cseppjeit hullatod testemre
fák illatát hozod magaddal
ölelésedben tömjén izzik
kezedben tartod az örökké összhangját
tiszta forrás vagy
gyöngédséged gyümölcsével oltod éhemet
és percenként hetvenhét szívverésedből
igenek dobbannak hogy aztán leszállj
a különös teremtményeit szólító sötétségbe
azóta hány hajnal fürdette homlokom
a vágy verítékében hány lombhullást
nyári záport és madárkoncertet éltem át
nélküled áttetsző napok szürkeségében
hová lett az az elégedettség
ami akkor tölti be a földet amikor először
érinti szellőkezével a tavasz
hová lett a rozmaring illatot lehelő pirkadat
a varkocsba kötött hajú fasorban
pipiskedő balerina-nyírfa
hová lettek az idő végtelent ketyegő percei
jaj hová a tömegvonzást nélkülöző lét veled
nem fogom fel ésszel
miért ragaszkodom még mindig hozzád
te szívembe szúrt gyászszalag