Regős Róbert: Még meddig? (XIII.) – Balhé az úszóknál

hosszú katinka

A szebb napokat látott magyar úszósportról egyre gyakrabban juthat eszünkbe, hogy olyan, akár a partra vetett hal. Anélkül, hogy szó szerint értenénk a hasonlatot, megjegyezzük, úszna ő remekül, csak épp nincs meg az a közeg, amelyben ez valóban lehetséges.

És hogy a végletekig fokozzuk a képzavart, mondhatni, újabban nem szárnyal.

Az előtörténet világos. A tekintélyelvű szervezet, a Magyar Úszószövetség, élén a tekintélyelvűnél is tekintélyelvűbb vezetővel, Gyárfás Tamással, abban a meggyőződésben trónol a keleti égen, hogy jól teszi, amit tesz. Az egyebek mellett Széchy Tamás nevével fémjelzett tradíció szinte nehézségi erejénél fogva produkálja az eredményeket ma is, s lássuk be, tekintélyelvű volt az a hagyomány is.

Egy dologról feledkeznek meg csupán. Az az időszak javarészt a múlt évezredre volt tehető, s azóta történt némi változás a világban, no meg az úszósportban is.

Az újabb változások közé tartozik, hogy a világ demokratikus politikai kultúrájával rendelkező végéből hazaérkezett egy magyar lány, aki jelen állás szerint a világ legjobb úszónője. Odaát nem olyan viszonyok között szocializálódott, ahol minden körülmények között a főnöknek van igaza. Nem olyan viszonyok között, ahol a teljesítménynél többet számít, ki kihez, vagy éppenséggel milyen politikai erőhöz áll közel. Ráadásul egy olyan pár kíséretében tért haza, aki az úszáson túl érti a demokráciát is, és látványosan tojik a tekintélyelvűségre, a pökhendi autokratákra.

Egy olyan országban, ahol a sportági szövetség tevékenysége, s e tevékenység alapelveinek rendszere tökéletesen analóg a kormányzat, s persze a hozzá közelállók gátlástalan működésével, Hosszú Katinka fellépése teljesen értelmezhetetlen és kezelhetetlen a hatalom számára. Az autonóm személyiség e rendszerek működésében szükségszerűen okoz zavart. Támadni mégsem lehet, mert a nagyfőnök már így is zabos, hogy Rio nem hozta meg az általa elképzelt eredményeket. Orbán már a 8 aranyérmet is olyan ábrázattal fogadta, mintha citromba harapott volna. Mi lett volna itt, ha Hosszú Katinka fogja magát, s egy vállrándítással elintézi ezt az egész, vészterhes időkből és torz lelkületektől ismert sportnemzeti felbuzdulást, s az úszás helyett mondjuk patchwork ágytakarók készítésére adta volna a fejét. Meggyőződésünk, hogy abban is nagyot alkotott volna. Orbán zsoldosai, s a Fideszhez közelállók azonban ott toporoghatnának a szőnyeg szélén, szemlesütve, pironkodva, gyomor összeszorulva várva a végítéletre. Mindössze 5 arany. Micsoda skandalum.

Nem így történt. Hosszú – és persze a többiek – vállukra vették a magyar küldöttséget, s mentették, ami még menthető. Ezek után a legkevesebb, hogy odafigyelnek arra, amit mond. De nem! Ez az odafigyelés nálunk rendszeridegen. Na, nehogy már alulról jöjjön valami követendő gondolat! Nehogy már valaki itt okosabb akarjon lenni, mint a boss!

Gyárfás arca meg se rezzen. Felsorakozhat Hosszú mögött a magyar úszósport színe-java, felszólíthatják őt lemondásra, vagy akármire. Ő eltökélten végzi a munkáját. Végül is világrendezvények lebonyolításához, az infrastruktúra fejlesztéséhez, azaz mindahhoz, ami személyes tekintélyét növeli, gyarapodását szolgálja, úszók talán nem is kellenek. Blazírt pofával köpi a szemünkbe, hogy neki kutya kötelessége a 2017-es vizes VB-t és a budapesti 2020-as vizes EB-t végigvinnie, aztán még épp csak az orra alatt, nem is hallhatóan, érthetetlenül mormolva hozzágondolja az igazi nagy durranást, a budapesti olimpiát is. Nem kispályás ő, ráadásul igazi eltökélt ember. Támadhatják bármennyire, ő nem sértődhet meg. Csak éppen közben rámegy azon kevés dolgok egyike, ami előtte jól működött, s ami az új elvárások és követelmények teljesülése mellett működhetne továbbra is jól. Mindannyiunk örömére. De kinek számít ez?