péntek, február 23, 2018

Ma kipróbáltam, mit bír a derekam. Rossz beteg vagyok, nagyon nehezen tudok megmaradni egy helyben. Ezeket a kedves holland nyugdíjasokat, meg a koktélokat is meg lehet unni egy idő után. A dokik nyilván eltiltottak volna tőle, de beneveztem az egyik fakultatív programra. Hurghadától 25-30 km-re fekszik El Gouna, gondoltam, ennyit csak kibírok. Most sajog mindenem, de megérte. Csodaszép hely.

Sok befektető zsebét tömhette degeszre a koncepció megálmodója, Samir Sawens. Alig húsz éve az ő elképzelései szerint fogtak hozzá a tengerparti szigetcsoport fejlesztéséhez. Nem számoltam meg, de állítólag kilenc szigetet kötöttek össze hidakkal, a szigeteken pedig strandokat, szállodákat, kikötőket alakítottak ki. Eddig nem nagy durranás az ötlet. Az épületek azonban úgynevezett núbiai stílusban épültek. Hogy az mi fán terem, korábban nem tudtam, de olyan az egész, mintha bármelyik pillanatban befordulhatna a sarkon Indiana Jones a karikásostorával. A szállodába visszatérve néztem utána, hogy ami az itt felhúzott épületekben keveredik, s teszi vonzóan eklektikussá a látványt, az a helyi építészeti formanyelv és a hellenisztikus motívumok összegyúrása. (Ha érdekel, itt olvashatsz róla részletesebben)
Az eredmény engem lenyűgözött. Kristálytiszta tenger, a háttérben sivatag. Olyan fotót, ami ezt az utánozhatatlan látványt megmutatja, nem sikerült készítenem, ezért a netről kölcsönzök egyet.

Forrás: booking.com - Sheraton Miramar Resort El Gouna

A szokásos tengerparti szálloda monstrumok helyett itt a sivatag homokjára emlékeztető színű, alacsony, emberléptékű épülettömbök uralják a települést. Jó, stilizált persze az egész, hisz a vöröses falak mögött minden elképzelhető luxust megkap, aki meg bírja fizetni. Olyan, mintha egy hortobágyi tanya gémeskutjából Kona Nigari Watert innánk. Mégis, a nem szakember szemének hiteles építészeti kulisszát kínál mindez az egyiptomi kultúra megismeréséhez.
A hely nyilván drága, amit jól jelez a Monacoival vetekedő jacht-kikötője. Az is beszédes, hogy ez a komplexum megengedheti magának, a lagúnákon ingyenes közlekedést a vízijárművekkel, s a parti napozókért és napernyőkért se kérnek pénzt. Aki pedig ezen a pár négyzetkilóméteren akarja megismerni egész Egyiptomot, az megnézheti mindannak a másolatát, amiért ebbe az országba utazni szoktak a turisták. Persze hogy is szokta mondani a felejthetetlen Arkagyij Rajkin?
- Válámi ván, dé ném áz igázi.
Szóval, ha már megtetted az utat otthonról idáig, nézd csak meg mindenből az eredetit.
A régi időket, mondhatni a történelmet nemcsak ezek a másolatok idézik. Nem is tudom, talán csak Kubában látni olyan hétköznapi használatban lévő autómatuzsálemeket, amelyeket itt megcsodálhatunk. Egyebek mellett a kocsikra is nagyon vigyáznak, mert a helyiek pénztárcájához mérve azért rohadt drága minden. Így maradhatott üzemképes, az az 1976-os Pegueot 504-es is, amelyet megcsodálhattam. Az első tulajdonosával együtt szidtuk a korszerű gépjárművek túlbiztosított, hülyebiztos technikáját. Ha egy új járgány megfizethetetlen is, a 100 Ft körüli üzemanyagár mellett fenntartani nem nehéz még egy ilyen benzinzabálót sem, amely már akkor vígan pöfögte a benzingőzt, amikor El Gouna még képzeletben sem létezett.

Ha megtalálod az itteniekkel a hangot, egész jól elbeszélgethetsz velük. Ha viszont eljátszod a nyugatról érkezett idióta turistát, ők úgy is viszonyulnak hozzád. Ez nagyjából annyit jelent, hogy ahol tudnak, átvernek. Szolgalelkűséget színlelve, mosolyogva hajlonganak előtted, mindennek az árát egyiptomi fontban adják meg, de kizárólag dollárban, vagy euróban fizethetsz. Az árfolyamot persze a saját belügyüknek tekintik. Kicsit olyan volt az egész, mint a 80-as években a Váci utcában. A kereskedés pedig a török bazárokra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy itt nem sértődnek meg, ha nem próbálsz alkudozni. Szívbaj nélkül vágják zsebre a „kikiáltási árat”, s jót röhögnek a hátad mögött, hiszen ők tudják, hogy elvihetted volna az árujukat a kifizetett ár 20 %-áért is. Mindemellett azzal is tisztában kell lenned, hogy amit itt kapsz, az szinte kivétel nélkül hamisítvány, mint a Rimini tengerpartján 2 €-ért kapható márkás karórák. Tudod, a búvár, a zenélő.

Vietnami emlékek horgadtak fel bennem, amikor megpillantottam egy tuk-tukot. Megkértem a vezetőt, vigyen el egy jobb étterembe. Tudtam jól, olyan hosszú úton fog szállítani, amelyen akár Kairóig is eljuthatnék, de élveztem. Még azt is, amikor menet közben – meglehet, hogy tervezett módon – defektet kaptunk. Varázslatos volt, hogy az ilyenkor szokásos európai morgolódás, káromkodás, mérgelődés helyett két mosolygós járókelő megemelte a járgányt, s a tulajdonos nagyjából két perc alatt kereket cserélt. Belegondolni is rossz, hogy mekkora bajban lennék hasonló helyzetben a hazai 2,5 tonnással…

A kerülő út és a defektes kaland viszont megérte. A környék legelegánsabb étteremben, amelyet magamtól soha nem találtam volna meg, fantasztikus Rib-Eye Steaket kaptam, ráadásul megmagyarázhatatlan módon az itthoni ár töredékéért. Megpróbáltatásoktól sajgó gerinccel úgy gondolom, a rengeteg tengeri herkentyű és saláta után, ez a kis kényeztetés kijárt nekem. Csak ne hangoskodott volna itt is megannyi meghatározhatatlan egzisztenciájú orosz vendég, meg holland és az akcentusukból ítélve bajor nyugdíjas. Utóbbiak közül az egyik pödrött bajszúnak kifejezetten Sinkovits Imrére emlékeztető orgánummal. Egészen bizarr volt Törpapát hallani, ahogy németül langusztát rendel.

 

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!