szerda, augusztus 22, 2018
728x90 EU Imagery

Elszórt pet palackok, szél sodorta zacskók. Betört ablakú útlevél-ellenőrző bódék, szanaszét szürke betontömbök. Lehangoló por és kosz mindenütt.

Előbb 50-re, aztán 30-ra lassítok az határhoz közeledve. A tisztaság ölelte osztrák oldalon megállok a sor végén. Nem túl hosszú, úgy 8-10 autó. Az évek során azonban megszoktam, hogy nem kell megállnom, így most kicsit feszélyez ez a helyzet.

Eljátszom a gondolattal, hogy ez az utolsó út kifelé. Úgy értem, azon tűnődöm, milyen érzés lehet, amikor úgy állsz itt, hogy belátható időn belül nincs visszatérés. Rengetegen tettek meg hasonló utat még a nagy háború előtt. A források durván másfélmillió emberről beszélnek az 1871 és 1913 közötti időszakban. 1956 után is elment innen vagy kétszázezer ember. Az utóbbi tíz évbe bele sem merek gondolni, mert mind között talán ez a legnagyobb szégyen.

Lassan haladunk. A határőr unottan, de elég alaposan nézi át a papírokat, s ugyanígy körülnéz a kocsikban is, pedig láthatóan nem keres semmit. Én következem. Fura érzés. Olyan, mint a régi határátlépések. Mintha egy idegen világ határán állnál, s volna mitől tartanod, mert van valami, általad nem ismert rejtegetni valód. Amikor megkérdezem, mire ez az alapos ellenőrzés, mosolyogva mondja, hogy lesz ez még alaposabb is, ha érvényt szereznek a 7. cikkelynek. Talán viccesnek szánta, de nem tudok visszamosolyogni rá. Lám, ennyit már elért Orbán kemény tizenkét év alatt. Ezt a diszkomfort érzést a határon. Meg azt, hogy amikor végül intenek, hogy haladjak tovább, megkönnyebbülést és némi derűt érzek. Sikerült.

A játékhoz tartozik, hogy frissebbnek érzem a levegőt, mint amilyen valójában. Tisztábbnak az utcákat, rendezettebbnek az elsuhanó mezőket, magamat pedig szabadabbnak annál, mint amennyire szabad vagyok. Amit magam mögött hagytam, az alig írható le. Egy reményét veszített ország, amely közel harminc év után visszatérni látszik oda, ahonnan szabadulni vágyott. Egy ideológia uralta világba, amelyet egyetlen arc testesít meg. Kuruckodva, betyárkodva, zsebre tett kézzel, gőgösen. Minden mást az a rettegés szül körülötte, hogy aki mer másképp gondolkodni, mint a vezér, az távol kerül a húsosfazéktól. Ami most mögöttem maradt, az egy gyalázatos választási rendszer összes következménye. Egy olyan választási rendszeré, amelynek ördögi matematikája szerint a győztes százezerrel kevesebb szavazatot kapott ugyan, mint az ellenzéke, mégis kétharmadot meghaladó többséghez jutott. Micsoda legitimáció! Micsoda legitimáció?

Fogynak a kilóméterek alattam a zökkenőmentes aszfaltcsíkon. Azon gondolkodom, mi jöhet mindez után. A győztesek kampánya azt a propagandagépezetet idézte, amely Európa legszégyenteljesebb traumájának időszakában működött. Miféle legitimációt biztosíthat a sablonos, egyszerű, leplezetlen hazugság? Mit lehet ezek után mondani az embereknek. E rendszerek természetéhez tartozik, hogy a megemelt ingerküszöb alatti tónusban már nem szólíthatók meg az alattvalók. Hova lehet innen még feljebb tornászni a megszólalásokat. Szóban már eddig is túl vagyunk csatákon, harcokon, az országunkat elvenni akaró ordas erőkön. Van-e még innen visszaút? Vagy tartanunk kell attól, hogy a szavak helyébe valóságos tettek lépnek?

Mindeközben a Financial Times már úgy beszél Magyarországról, mint arról a helyről, amely a legnagyobb veszélyt jelenti az európai értékekre. Orbán itthon szereti Európa védelmezőjeként feltüntetni magát. Csakhogy a védelmezett Európából nézve Magyarország egyre inkább az Unió rothadó szélének tűnik. És ne legyenek kétségeink. Onnan mind egységesnek látszunk. Összemosnak bennünket mindazzal, amit Orbán képvisel. Engem is, téged is. Minden magyart.

A dolgom végeztével hazafelé tartok. Magamban dúdolgatok. Váratlanul előkúszik valahonnan a Kossuth nóta. Nem nagyon értettem, de gyermekként igazán kedveltem ezt a dalt. Ahogy a kokárda, úgy már ez sem az enyém, ahogy a Himnusz is alig.
Egy körforgalomnál eszembe jut John Oliver műsora. Tényleg röhög rajtunk a világ. Érdemes belehallgatni.

A határon megállás nélkül hajthatok át. Úgy tűnik, Európa felől még nem tart veszélytől ez az ország. Néhány kilométer után egy járőrkocsi jön velem szemben. A vasárnap délután a főváros felé haladó rendőrségi járművek sorát idézi fel bennem. Ettől sem lett virágosabb a kedvem.

A híreket hallgatom. Megszűnik a Magyar Nemzet, vége a Lánchíd Rádiónak is. Így megy ez mostanában. Tudja a fene. Én egy percre sem bíztam Simicskában. Újabb hír. A fiatalok úgy látszik türelmetlenek. Jól teszik, hiszen leginkább az ő bőrükre megy a játék. Szombaton 17:30-ra hozták előre kormányellenes demonstrációjukat. Tetszik, ahogy fogalmaznak. Mindenkit várnak, „aki szabad Magyarországot szeretne, aki gyűlöletmentes politikát, aki életet akar ebben a fullasztó légkörben”. Erős este várható. Én ott leszek  Budapesten az Operánál. 

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all