Rergős Róbert: Hévíz / Balaton - nekünk a Riviera
Hosszú hétvége. Nagyon hosszú. Péntek délutántól a szerdai munkakezdésig. Ideje volt.
Ebbe a zűrös, 2018-es első négy hónapba mindenki belefáradt. Azokra, akik győztesnek gondolják magukat, s azokra is, akik kudarcként élték meg április 8-át, egyaránt ráfér egy kis lazítás. Itt van ez az ország, amely most pár napra megpihen, s próbálja megemészteni mindazt, ami történt. Próbálja elfelejteni az innen-onnan érkező sérelmeket. Próbálja felépíteni magát újra, hogy normálisnak tűnjön minden, ami eddig nem volt az.
Soha nem felejtem el kora nyarakról az egykori NDK-s csajokat, ahogy libabőrösen, többnyire felsőrész nélkül jöttek ki a Balatonból. Láthatóan az Északi-tengerhez szoktak. Egészségesek voltak, kisportoltak és a legtöbbjük tényleg szép. Forróság öntötte el az embert, ahogy ránk nevettek, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy kövessük őket, amikor újra alámerültek a dermesztően hideg vízbe.
Na ezt azért én nem. Öreg vagyok én már ehhez, s öreg leszek hozzá holnap is – gondoltam. Fenyegethetnek engem mindenféle napi melegrekordokkal. Bámultam a tökéletesre nyírt pázsitot, a szabályos, geometrikus, ezért aztán kicsit idegen formára szabott térkövezetet. Felpattintok még egy pisszenős zsemlét, s azon törtem a fejem, ha már tó, így április végén, akkor inkább Hévíz.
1986. március 3., a fürdő fekete napja. Leégett a Hévízi Állami Gyógyfürdő és Kórház főépülete. A mai napig nem tudni pontosan, hogy történhetett meg ez a tragédia.
A fentieknél ma már sokkal megnyugtatóbb kép fogadja a vendégeket.
Nem mondom, hogy másnap úgy érkeztem a fürdővárosba, mint aki először jár a környéken. Üzleti ügyekben viszonylag gyakran fordulok meg ott. Mégis, úgy tűnik, inkább a gyerekkori nyarak vésődtek be, mert szinte minden alkalommal meglepődöm azon, ami Hévízen fogad. A településnek vannak olyan részei, utcái, amelyek leginkább a rém unalmasnak mondható Adria-parti üdülőhelyekre emlékeztetnek. Tömeg, árusok, vendéglők sora a végtelenségig.
Aztán a merülés. Igen, pontosan erre van szükségem. A forrásnál 38,8 ℃-os víz most tökéletes nekem. A vízisiklók és a tavirózsákon sütkérező békák köszönik szépen, jól érzik magukat, s mindenkit szeretettel invitálnak egy jó kis csobbanásra.
Délután aztán kapok mindenből, ami eddig annyira nem hiányzott. Oroszok, ukránok, németek tömege özönli el az utcákat. Idősebb emberekkel zsúfolt buszok és tetovált, kigyúrt kopaszok merdzsói araszolnak centiméterekre egymástól. A káoszból azonnal látszik, hogy a parkolást továbbra sem sikerült megoldani. Mindenki feszült, a sokaság egyre zajosabb. Amikor a mozgássérült parkolóhelyet elfoglaló hatalmas SUV-ból csaknem tigrisbukfenccel pattan ki az egyik bunkó süvölvény, úgy érzem, közel járunk a szezon első pofonjához. Kicsit lehangoltan nyugtázom, hogy jobb visszaindulni Lellére.
Keszthelyen még egy gyors hambi a Mc Drive-nál. Ennek is megvan a maga helyi hangulata. 25 perc várakozás egy gyorsétteremnél! Hogy is szólt a McDonald’s egykori szlogenje? 60 másodpercen belül kiszolgálunk! – valami ilyesmire emlékszem.
Hm. Ez is Magyarország.
Azért a Balaton utolérhetetlen. Gyötörjük, csúfítjuk, kizsigereljük, de még mindig szépséges és a miénk.
Képek forrása: totalcar.hu / termalonline.hu / magyarbuvar.hu / zalatajkiado.hu / heviz.hu
Forrás: BloggerBob