Regős Róbert: A száműzött lovag
Meglehetősen unalmas már a szépemlékű Palik-üvöltés adaptációja a legkülönfélébb élethelyzetekre. Most mégis had’ éljek vele: hová tűnt Lázár János?
Mert hogy nincs ott. Nincs ott a képen. Nézem, keresem, bogarászom, nagyítgatom, kicsinyítem, de én ugyan fel nem ismerem a parlamenti lépcsőn összesereglettek között. Merthogy a Fidesz-frakciója összegyűlt. A Parlament belső lépcsőjén szép, szabályos sorokba rendeződtek. Mind a százvalahányan. Ha volna náluk pajzs, s a fejük fölé emelnék, nevezhetnénk akár teknősbéka alakzatnak is. Tudom, abban sokkal kevesebben voltak, csak a vezérnek kedves harci retorika beszédmódjának akartam megfelelni. Mert hát ők harcosok, ugye, sőt élharcosok. Szóval, elővették legszebb kincstári mosolyukat és lefotóztatták magukat.
Márpedig engem mégis zavar itt egy apróság. Korábban a plein air jegyében jegyében a Parlament külső lépcsőjén fényképezkedtek, Hosszasan lehetne értekezni arról, hogy a természetes fény, a tér keleti oldaláról érkező megvilágítás mennyivel életszerűbbé és plasztikusabbá teszi az arcoknak ezt a sokadalmát. A semjéni mosoly, Horváth Szilárd tekintetének szigorúsága, vagy Farkas Flórián mélázása és a fényviszonyok összefüggése lehetne ugyan esztétikai értekezés tárgya, de ezt hagyjuk inkább az esztétákra. Ami engem izgat, az egyszerűen annyi, hogy ezúttal miért bent?
Ígértek tehát tüntetést, hangoskodást, zavarkeltést. A téren való nagy átvonulás elmaradása így akár biztonsági okokból is indokoltnak volna hazudható, de azért ezt ne vegyük túl komoly érvnek. Főleg, hogy világverő TEK-eseink ütőképessége bármilyen felbolydulást képes lazán elsöpörni.
Ők száz valahányan mindezek ellenére maradtak házon belül, s ezúttal először, a belső lépcsőn örökíttették meg magukat az örökkévalóságnak. Azt most elhagyom, hogy a kórházi ágyon fekve is a hideg borzongás futkosott a hátamon, amikor az MTI képén megláttam ezeket a – valljuk be -, kissé nyúzott, elhasználódott arcokat. A legtöbbjük ismerős. A mosolyuk sem győz meg arról, hogy sok jót remélhetünk tőlük a folytatásban.
Amíg a korábbi gesztusok nyitottságról, a külvilág felé fordulásról beszéltek, e mostani fotózkodás sokkal inkább a bezárkózásról. Olyan érzése támad az embernek, mintha át akarnák értelmezni a politika fogalmát. A hajlamuk eddig is megvolt rá. Mintha a politikát mostantól nem a közösség dolgának, vagy közéletnek tekintenék, amire a szó eredeti jelentése utal, hanem egy csoport – a frakció - és holdudvara belügyének. Majd mi eldöntjük itt benn, amit el kell dönteni, az országház falai közt. Legjobb, ha nem zavarja senki a köreinket. Talán be is kellene zárni azt a főkaput.
Mondom, nem feltételezem, hogy mindez tudatos. Ahhoz ez a hazai politika túlságosan is bárdolatlannak tűnik. Meglehet, sokkal inkább az én indokolatlan félelmeim sűrűsödnek össze egy ilyen értelmezésbe. Bár ne volna igazam.
Viszont már megint elkalandoztam. Arról akartam írni, hogy hiányzik a képről Lázár. Meg arról, hogy a hátsó sorokba kérte magát a parlamenti patkóban. Arról, hogy ravasz, ugyanakkor autonóm ember ő, aki bizony okkal csíphette a tekintélyelvű vezető szemét. Így aztán lehet, hogy eltört, lehet, hogy valahol elszakadt. Ki tudja? Lehet persze az is, épp azért tolják kicsit hátra, hogy felkészítsék a következő menetre. Pihenget, kevésbé kopik a konfliktusokban.
Azt már soha nem fogom megtudni, milyen poszt lehetett volna ebből. Amúgy meg, most őszintén, ki a francot érdekel, hová tűnt Lázár János?
Képek forrása: MTI / index.hu
Forrás: BloggerBob