szombat, június 23, 2018
728x90 EU Imagery

Évek óta úgy vagyok vele, ha valahol Alföldi-rendezést tűz műsorára egy színház, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megnézzem.

Dicstelen hazai kulturális viszonyainknak köszönhetően az utóbbi hónapokban ez a vágy vad mohósággá fokozódott. Ha valakit kitiltanak, letiltanak, legyen az akár pódiumbeszélgetés, akár egy előadás, amelyben szerepel, szóval, ha valakit elhallgattatnának, azt én látni, hallani akarom.

Fogtam hát magam, s a délutáni infúzió után átautóztam Szombathelyre. Nem le, nem föl, egyszerűen át. A jegyet A salemi boszorkányokra már napokkal előtte lefoglaltam, mert egy ilyen előadás manapság a kurrens árucikkek közé tartozik.
Így szeretem. Amikor a darab úgy az 5. és 10. alkalom között megy le egyben. Túl a főpróbahét fáradtságán és feszültségén, túl magán a főpróbán, túl a premier kardot nyelt közönségén, túl a bemutatót követő, hibákra sarkalló eufórián, de még innen azon a stádiumon, amikor kezdenek rutinszerűen menni a dolgok, s a színészek elkezdik szórakoztatni magukat. Ezúttal azt hiszem, sikerült elcsípnem egy ilyen estét.

Szeretem a szombathelyi színház épületét. Ismerem minden zegét-zugát, minden szegletét. A felújítás előttről, s az azt követő időkből is. Foglalkoztam itt színésznövendékekkel, összehoztunk számukra egy vizsgaelőadásokat bemutató egyetemi színházat, amit alkalmam volt igazgatni, s játszottam is pár előadásban. Soha nem felejtem el, amikor a ragyogó napsütésben egy délelőtt az épület előtti zöld gyepen olvastuk össze a Páratlan páros szövegkönyvét a mindig mosolygós Gerendás Péterrel. Így aztán minden alkalommal kicsit olyan, mintha hazajönnék Szombathelyre.

Nagyra tartom Alföldi művészetét, s méltatlannak azt, ahogy újabban bánnak vele. Most mégis igyekszem háttérbe szorítani az elfogultságomat, s kizárólag az alapján ítélni, amit látok, bár előre jelzem, eszemben sincs színházi kritikát írni. Az nem az én asztalom.

Már a nyitókép mellbevágó. A 17. század végi történetet megidéző előadás kulisszái a 60-70-es éveket idézik. A produkciót végig uraló színpadkép leginkább valami pártházra emlékeztet. Furnér borítású falak, modernizáló álmennyezet, öntöttvas radiátorok, a falak borításán kívülről végigfutó otromba fűtéscsövek, rozzant konyhabútorzat. A díszletet megálmodó Kálmán Eszter (a jelmezek is az ő munkáját dicsérik) a legapróbb részletekig, hihetetlenül biztos kézzel és precizitással idézett meg egy kort. Szükség is volt rá.

A helyszín gyakorlatilag lehetne bárhol az egykori keleti tömbön belül. A konyhaszekrény tetején azonban a kidobott, szimbolikus értelmét vesztett önkényuralmi jelkép, a vöröscsillag mellett elhelyezett, a rendszerváltást követő új időket és új reményeket jelképező, aztán ebben a funkciójában szintén feleslegessé vált, ugyancsak a szekrény tetejére kerülő címer pontosan azonosítja Magyarországot. A helyét az ajtó fölött éppen egy kereszt veszi át. A színpadkép tehát képes egyszerre jelezni a változást (szimbólumok), és a változások közepette mindvégig jelen lévő változatlanságot (enteriőr). Mindez pontosan meghatározza az előadás értelmezésének kereteit.

A jó rendező egyebek mellett arról ismerszik meg, hogy képes kihozni színészeiből a maximumot, sőt, még annál is többet. Szombathelyen ezt eddig Jeles András rendezései kapcsán tapasztaltam a leglátványosabban. Ezúttal azonban itt is megtörtént. Mivel ez az írás inkább csal élménybeszámoló, nem foglalkozom a színészi játékkal. Annyit azonban had’ jegyezzek meg, hogy a Tituba szolgálót játszó Vlahovics Edittől és a rendkívül finoman jelzett metamorfózison átmenő, lelkipásztort alakító Kálmánchelyi Zoltántól ennyire hiteles jellemformálást én eddig még nem láttam.

Alföldi kivételes érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy megragadja a néző figyelmét. Ha pedig egyszer megragadta, soha többé nem ereszti egyetlen pillanatra sem. 190 percen keresztül semmi üresjárat. A tökéletesre csiszolt dramaturgiának köszönhetően az események mindvégig feszes ritmusban követik egymást. A rendezés szinte kézen fogva vezeti a szemlélőt. Azt a folyamatot mutatja be, ahogy egy előítélet, miután felütötte a fejét, beférkőzik mindenhova, míg végül egyének, csoportok, közösségek válnak a megbélyegzés áldozatává.
S persze elkerülhetetlenül bukkannak fel az emberi tudatlanság haszonélvezői. Még mielőtt direkt aktualizálással vádolná valaki az előadást, nem árt felidézni, hogy az Arthur Miller által feldolgozott történet alapját képező események során Salem lakói közül többen az életüket ugyan nem, ám a földjeiket valóban elveszítették. Az ostobaság mindig manipulálhatóvá teszi a tömeget. Az a néhány személy pedig, aki, hitéhez, erkölcséhez és a józan észéhez ragaszkodik, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Hogy áthallásos ez az egész? Hogy a tömegek mind a mai napig az orruknál fogva vezethetők? Hogy az előítéletekre mindig lehet számítani? Lehet velük kalkulálni? Lehet rájuk stratégiát építeni? Hogy a tudatlanság haszonélvezői ma is napról napra látványosan gyarapodnak? Ezt mindenki döntse el maga. Az viszont bizonyos, hogy a kereszt nem véletlenül kerül az előadás közben a kiüresedett, elhasználódott szimbólumok, a vörös csillag és a régi-új címer mellé, a konyhaszekrény tetejére.

Azt mondják, a művészet ne politizáljon. Ezen általában – jobb esetben – azt szokás érteni, hogy ne foglalkozzon aktuálpolitikával. Ez azonban két okból is teljesíthetetlen elvárás. Egyrészt a műalkotás minden körülmények között arra a világra reflektál, amelyben megszületik. Másrészt a remekművekhez elválaszthatatlanul tartozik hozzá, hogy minden korban aktuálisak. Az a helyzet, hogy egy műalkotás, ha tényleg az, minden esetben tértől és időtől független értékvilágok mellett, vagy épp ellenük foglal állást. Játszhat egy színház Szophoklészt, Shakespeare-t, vagy akár Móricz Zsigmondot, az előadás ütni fog. Ütni, mert ezek a szerzők remekműveket alkottak. S akiket üt, azok mindig a hatalom aktuális képviselői. Érdemes tehát „a művészet ne foglalkozzon politikával” közhelyet megfordítani, valahogy így: a politika ne avatkozzon bele a művészet autonóm létezésébe.

Képek forrása: borsonline.hu / szinhaz.hu / wssz.hu/Mészáros Zsolt / nyugat.hu/Mészáros Zsolt 

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all