Regős Róbert: A bizalom körei

Fura dolog a bizalom. Rengeteg minden egyszerűen nem működik nélküle.

Ha viszont túl sok van belőle, az óriási kockázatot rejt magában. Olykor iszonyatosan meg kell dolgoznod érte, de egyetlen pillanat elég lehet ahhoz, hogy elveszítsd. A sztereotípiák és az előítéletek van akit alapból megbízhatatlannak láttatnak, s van, akit bizalomgerjesztőnek.

Ha bíznak benned, lehet élned, s lehet visszaélned vele. Ha bízol valamiben, vagy valakiben, akkor – ahogy a kifejezés is mutatja – rábízod magad. Ha nem bíznak benned, rosszul érzed magad. Az élet aztán megtanít, az még ennél is rosszabb, ha te vagy az, akinek nincs miben, vagy kiben bíznia.

A bizalomnak koncentrikus körei vannak. A külső köröket lazábban kezeljük. Inkább viszonyulunk hozzájuk az eszünkkel, mint a szívünkkel. Persze, bízunk Magyarország NATO partnereiben, de nem fakadunk sírva, ha Trump hülyeségeket beszél a szövetségről. Pár körrel beljebb – mi mást tehetnénk – átruházzuk jogainkat a képviselőinkre, a Parlamentre, egy-egy kormányra. Tudjuk, hogy csalódni fogunk, mégis minden alkalommal megdöbbenünk, felháborodunk, dühbe jövünk, amikor korrupcióról, elvtelenségről, minden szakmaiságot nélkülöző lépésekről hallunk.

Jóval beljebb van ennél a munka bizalmi köre. Dolgozol valahol, először tutira igyekszel a legjobb formádat hozni, kiteszed a lelked. Bízol a munkatársaidban, a főnöködben, mi több, abban is, hogy van értelme annak, amit csinálsz. Aztán azt látod, hogy seggnyalással gyorsabban jut előre a másik, s a kutya nem törődik vele, te mekkora energiákat fektetsz a melóba. De fordítva is igaz. Ha úgy hozza a sors, hogy főnökként te felelsz egy tucat emberért, azért, hogy kenyérhez jusson a családjuk, először azt érzed, hogy igen, nyomaszt ez a felelősség, mégis örömmel dolgozol értük is. Aztán észreveszed, hogy azért másképp néznek rád, mint egymásra, a hátad mögött meg össze-összesúgnak. A mosolyukból szép lassan eltűnik az őszinteség, hiszen te vagy a főnök, előtted viselkedni kell. Végül nem hívnak el az esti sörözésekre, születésnapi bulikra. Szép lassan kívül kerülsz a bizalmi köreiken.

Ha elég erős vagy és következetes, még ilyen körülmények között is próbálod józanul tenni a dolgod, hisz megérted, hogy ez már egy másik viszony. Aztán rájössz, hogy akikkel korábban jóban voltál, már csak azért lojálisak veled, hogy előnyökhöz jussanak. Tessék-lássék még csinálják, amit mondasz, de megengednek maguknak olyan dolgokat, amely a bizalmi viszony ellenére sem volna megengedhető. Késnek, nem tartják be a határidőket, ötleteik vannak, s gyakran egészen mást tesznek, mint amit kértél. Abban bíznak, hogy a beléjük vetett bizalmad engedékennyé, vagy egyenesen vakká tesz. Egy darabig inkább nyelsz, s nem teszed szóvá, de egy idő után már nem hunyhatsz szemet a linkségük felett.

Aztán ott vannak a barátok. Itt azért már dübörögnek az érzelmek. Barát csak az lehet, akire minden körülmények között rá mered bízni magad, s aki minden körülmények között számíthat rád. Akiért tényleg a szó legszorosabb, vagy ha tetszik a legpatetikusabb értelmében rá mered bízni magad. Csalódni egy barátban a legrohadtabb élmények egyike. A barátodért gondolkodás nélkül teszel meg mindent. Ha szüksége van rá, akkor a személyiséged egészére számíthat. A támogató érzelmeidre éppen úgy, mint a materiális javaidra, kapcsolatrendszeredre stb. Amikor azonban kész megoldást kínálsz egy problémára, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem tartanak rá igényt, ráadásul, akiket mozgósítottál az ügy érdekében, kérésedre hiába állnak ugyanilyen megmagyarázhatatlanul, a rutint félretéve rendelkezésre, míg aztán kérdőn néznek rád vissza, hogy hol van, aki számára segítséget kértél tőlük, akkor az jut az eszedbe, talán hülyét csináltak belőled megint. És ez már fáj. Kezd elszakadni a cérna, amely összeköt benneteket.

A legbelső bizalmi körök egyike a szerelem. A józan ész itt végképp nem rúg labdába. A szerelem önmagad végső feladása. Feloldódás a másikban. A szerelemben semmi nem az, ami. A szerelem az, amikor őt idézi az utcasarok, ahol először megpillantottad. Amikor a tenger egyedül az ő arcát tükrözi. Amikor minden cselló hangjában annak a sejtjeidbe égett estének a hangulatai sűrűsödnek össze.

Ha a bizalom a szerelemben vész el, először képtelen vagy elhinni. Nem, az nem lehetséges – hajtogatod egyre. Kapaszkodsz, nem is tudod mibe. Persze végül rájössz, hogy amit lehetetlennek gondoltál, az mégis bekövetkezett. S mivel teljesen feladtad magad ebben a kapcsolatban, végső megsemmisülést érzel. Azt, hogy nem vagy, vagy ha még vegetálsz is, talán jobb volna megsemmisülni, mert ami történt, attól hitelét vesztette mindaz, ami addig egészen egyszerűen nélkülözhetetlennek tűnt az élethez. A bizalom körei ilyenkor rád omlanak, s a jó ég tudja, kijutsz-e valahogy a törmelékek alól.

Képek forrása: kantavar.hu / psychologytoday.com / psychologicalscience.org

Forrás: BloggerBob