Regős Róbert: Kulturkampf

Még mindig nem a Hír Tv-ről fogom elmondani a véleményemet. Lehet, azt lassan el is kellene engednem, pedig igazán nem volna szabad hallgatni róla.

Főleg azok után nem, hogy Marcika fiam épp a minap kérdezte tőlem: Apa, mi az, hogy szamizdat?

Csak hát még így, augusztus első napjaiban is akadnak olyan események, hírek, publicisztikák, amelyek azonnali kimondásra, káromkodásra, írásra kényszerítenek, különben szétvetne a düh. Ilyen Alexa Károly vérlázító írása Esterházy Péterről a Magyar Időkben.

Tudom, nem kellene… Nem kellene se a Magyar Időket olvasni – de hát, ha egyszer felhívják rá a figyelmemet –, se már a megszólalásom elején minősíteni egy szöveget, már-már kinyilatkoztatás szerűen. Az sem szolgál mentségemre, hogy Alexa ugyanezt teszi.

Esterházyval azonban én tényleg elfogult vagyok, ahogy az már egy korábbi blogbejegyzésemből kiderülhetett. S bár látszólag Alexa is csupán az életmű elfogulatlan értékelését hiányolja, saját negatív elfogultságát egyetlen pillanatra sem rejti véka alá. Írásában tulajdonképpen ez az egyetlen tisztességes mozzanat. De haladjunk sorjában.

Úgy tűnik, a művészeti élet jobboldali képviselői elérkezettnek látják a pillanatot egy kis seggnyalásra, kapcsolati tőke kiépítésére. Az értelmiség pártos megnyilvánulásai az utóbbi időben kezdtek képlékennyé válni. Érkeztek a Fidesz politikáját érintő kritikai hangok nemcsak a Professzorok Batthyány Köréből, de közvetlenül a Magyar Tudományos Akadémia vidékéről is. Bosszankodhat is Orbán vezér, hogy az inkvizíció máglyái már évszázadokkal ezelőtt ellobbantak. Van is baj azóta ezekkel a hálátlan tudósokkal.

Ebben a pillanatnyi zavarban könnyű elhitetni, hogy a művészeti szcéna képviselőinek és fegyverhordozóinak hite a Fideszben és annak első emberében megingathatatlan. Ha a tudósoktól a megorrolás okán esetleg elvennének valamicskét, az a kis aprópénz tökéletesen hasznosulhat azoknak a zsebében, akik nyilvánosan tesznek hitet a rendszer mellett, akár azzal is, hogy újra és újra belerúgnak a padlóra került ellenfélbe. Élőbe, halottba, mindenkibe.

A politikát az irodalom nyilván csak annyiban érdekli, hogy az milyen értékrendet képvisel, mennyiben segítheti, vagy veszélyeztetheti az aktuális hatalmat. Ez így nyilván elég szánalmas, de talán érthető. Azonban az, hogy egy irodalomtörténész ezen lovagol, az megítélésem szerint tökéletes szerepzavar, avagy szerepjáték. Márpedig Alexa A padisah sátra című írásában pontosan ezt teszi. Igyekszik meglovagolni egy egyre nagyobbra duzzadó hullámot. Esterházy Pétert például azok közé a szerzők közé sorolja, „akik a rendszerváltozás során nem azonosultak az elemi, a nyilvánvaló, a politikailag artikulálható nemzeti érdekekkel, az itthoni ízlésvilággal és mitológiával, a hitet sugalló, bár gyakran ködös jövőképpel.” Felteszem egy ilyen mondatra a fél Kásler-féle minisztérium egy emberként bólogat. Már ha nem az egész.

De most tényleg, mi a fészkes fenének kellene egy írónak azonosulnia itt bármivel? Hol volt és hol van itt bármiféle elemi és nyilvánvaló nemzeti érdek? Pláne olyan, amely politikailag artikulálható, vagy artikulálódott. 

Egyáltalán, miféle fogalma van valakinek az irodalomról, ha elvárja ezt az igazodást? Aki számára nem „elemi” és nem „nyilvánvaló”, hogy a művészet nem idomul értékrendekhez, hanem alakítja, vagy épp megteremti azokat. Az Alexa által elvárt azonosulás kizárólag talpnyalást eredményezhet, de művészetet soha. Csak próbálta volna meg számonkérni Balassin, Petőfin, Adyn, vagy József Attilán, hogy olyan értékekhez igazodjanak, amelyeket egy külső elvárás kényszerít rájuk.

Alexa szerint Esterházy hivatkozási alapja lett olyan politikai erőknek, amelyek kérdésessé és gúny tárgyává teszik, amit „a nemzet többsége helyénvalónak tart”. Isten óvja azt a nemzetet, amelynek értékeit ilyen érvekkel oltalmazzák. Mióta igaz ab ovo az, amit a többség helyénvalónak tart? És mi alapján gondolja, hogy amit Esterházy – mondjuk inkább így – ironikusan mutat be, az egy egységes nemzeti álláspont, amely ezáltal támadásnak van kitéve? S még ha így is volna, miért ne szolgálná a nemzet érdekét, ha a művészet rámutatna, hogy amit a közvélekedés helyénvalónak tart, az nem feltétlenül az?

S ó, micsoda merészség! Alexának holtában van bátorsága megkérdőjelezni Esterházy maradandóságát, sőt, még azt sem tartja kizárhatónak, hogy kultuszát korábban sem írói teljesítményére alapították. Had’ engedjek meg magamnak egy nemzetidegen wow-t. Ez igen. Ez aztán a tökös dolog. A cikk írójának persze szíve joga kételkedni egy monumentális életmű maradandóságában, komoly intellektuális teljesítmény voltában, akár így, érvek nélkül is. Csakhogy kérem ez nem labdarúgás. Itt értékelhető teljesítmény nélkül se elismeréseket, se milliókat nem osztogatnak.

Amúgy így, érvek nélkül akár én is megnyugtathatom a szerzőt, még személyes ismeretség hiányában is. 50 év múlva – általában, s ezzel, ha jól olvasom, Alexa maga is egyetért, legalább ennyit illik ugyanis várni egy irodalmi életmű maradandóságának megítélésével –, szóval fél évszázad elteltével meggyőződésem, hogy Esterházy nevét még mindig ismerni fogják, sőt, talán egyre jobban fogják ismerni itthon és külföldön egyaránt. Arra, hogy Alexa Károly nevére a legszűkebb családi körén kívül kik fognak emlékezni, legfeljebb tippelhetek, ám a jóízlés visszatart attól, hogy ezt megosszam. Ki is merhetne jóslásokba bocsátkozni arról, hogy mi lesz „a mi személyes elfogultságaink elcsitultával”? Írása azonban kétséget kizáróan nyilván sokak szerint azonosul „az elemi, a nyilvánvaló, a politikailag artikulálható nemzeti érdekekkel, az itthoni ízlésvilággal és mitológiával, a hitet sugalló, bár gyakran ködös jövőképpel.”

Képek forrása: mojbecej.rs / dka.oszk.hu

Forrás: BloggerBob