csütörtök, december 08, 2016

Miközben úgy tűnik, Hollywood is felfigyelt Európa-szerte jegyzett rendezőnkre, Mundruczó Kornél független színházával próbál tükröt állítani a mai Magyarországnak. Szerinte évszázadok óta ugyanazokat a köröket járják a magyarok, és a gyengébbek, a kisebbségek legalizálják saját elnyomásukat. Európában csak a kultúrával lehet fennmaradni, de Magyarországon megrendült a rendszerváltással felbukkanó remény. Interjú.
Mundruczó Kornél az a mai magyar filmnek, ami a hatvanas-hetvenes években Jancsó Miklós volt: Európa-szerte elismert filmrendező, aki gyakorlatilag hazajár Cannes-ba – legutóbbi, Fehér isten című filmje például a második legrangosabb szekció, az Un Certain Regard fődíját hozta el a francia Riviéráról.

Fotó: Fülöp MátéLegújabb mozijához, a Felesleges ember címűhöz 700 millió forintos támogatást kapott a Filmalaptól, ez a leírása szerint egy különleges fiú és egy orvos barátságát meséli el korunk migrációs válságának idején. Ha minden igaz, akkor hamarosan Európán túl is megmutathatja magát: az egyik legfelkapottabb hollywoodi forgatókönyvíró, Max Landis Deeper című filmjéhez eddig két további nevet rendeltek hozzá: a főszereplő Bradley Cooperét és a rendező Mundruczóét. Igaz, ezekről egyelőre nem kívánt beszélni nekünk a rendező.

De a film mellett színházban is tevékenykedik – aki nem mozog otthonosan a magyarországi független társulatok világában, az könnyen elmehet amellett, hogy Mundruczó Kornélt a külföldön legjobban jegyzett színházi rendezők közé sorolják. Az általa is alapított Proton Színház szinte csak papíron létező társulata nemrég mutatta be legújabb darabját, a Látszatéletet, ennek apropóján beszélgettünk a rendezővel.

És van apokalipszis is – megnéztük Mundruczó kilakoltatásdrámáját

hvg.hu: Mi dönti el, hogy színház vagy film lesz a következő projekt?

Mundruczó Kornél: Általában az idő. Egy film után mindig hosszabb várakozás következik a finanszírozás miatt, illetve amíg megtalálom a megfelelő ötletet. Egyébként, mivel függetlenek vagyunk, hasonló a helyzet a saját csapatommal, a Proton Színházzal készített színdarabok esetén is. Előadásaink nemzetközi koprodukcióban készülnek, finanszírozásuk ezért legalább másfél-két évet vesz igénybe. Emellett dolgozom még külföldi színházakban, operákban. Ezek a munkák teremtik meg számomra az anyagi függetlenséget, ami ahhoz kell, hogy például a Proton Színházzal dolgozhassak.

Két különböző utat járok be filmen és színházban, és ez egyre jobban elválik. A Felesleges ember munkacímű új filmem azon az ösvényen halad tovább, amelyen a Fehér istennel kezdtünk el járni. A Proton Színházzal pedig csináltunk zsinórban négy előadást, ami számomra egy családot alkot (Frankenstein-terv, Nehéz Istennek lenni, Szégyen, Demencia), a legutóbbi darabbal (Látszatélet) viszont új irányt vettünk.

hvg.hu: Miben jelentkezik ez az új irány?

M. K.: Sok mindent lezártunk a Szégyennel és a Demenciával, amelyekben nagyon erős szociológiai reflexióval, de mégis játékos módon akartunk mesélni kortárs életekről. A Látszatélet ehhez képest sokkal komplexebben szeretné az életet, a minket körülvevő valóságot ábrázolni. Rettenetesen inspiratív próbafolyamat volt, mint az ismeretlenbe való beleszédülés – utoljára a Frankensteinnél éreztem, hogy folyamatosan meglep a darab, és nem tudom, mi fog kisülni belőle, ugyanakkor öröm ez a zuhanás. (A Frankenstein-terv című előadás 9 éve van műsoron, legközelebb május 7-15. között a Trafóban látható.)

hvg.hu: A Látszatéletet például Wéber Kata írta, akivel már többször dolgozott együtt. Hogyan működik a közös munka?

M. K.: Az együttműködés Wéber Katával az elmúlt három évben olyan ajtókat nyitott ki, amelyek mögött nagy tereket látok. Az ő analitikus gondolkodásmódja sokat segít elrendezni azokat a tartalmakat, érzeteket, amelyek foglalkoztatnak. Partnerségünk forgatókönyvekben, illetve külföldi színházi munkáim esetében is folyamatos.

hvg.hu: A Proton Színházban egy állandó csapattal veszi körül magát.

M. K.: A mostani csapat rendhagyóan kicsi, öt színésszel dolgozunk, akik közül hárman a kezdetektől fogva a Proton Színház meghatározó művészei – Monori Lili, Rába Roland és Láng Annamari. Mellettük még Jéger Zsombor és egy gyerekszínész játszanak a darabban. Az utóbbi szerepe kettőzve van. A Látszatélet tulajdonképpen duettekre épül, még soha nem dolgoztam ilyen kevés színésszel, ilyen szűk térben, de nagyon jól működik, élvezem.

Fotó:  Rév Marcellhvg.hu: Nehéz volt megtalálni a megfelelő gyerekszereplőket?

M. K.: Kellett keresgélni, de ha valaki jó, akkor az mindenben jó. A Fehér istennél is azt éreztem, hogy Zsófinak (Psotta Zsófia, a film főszereplője – a szerk.) minden mozdulata tökéletes. És most is ezt érzem, pedig ez egy sokkal nehezebb helyzet. Egy filmnél, ha egyszer jó, akkor megvan a felvétel, a színház viszont folyamatos koncentrációt igényel, amiből a színpadon töltött idő alatt egy pillanatra sem szabad kiesni, és ez az, ami nem könnyű egy gyereknek.

hvg.hu: A darab leírásában az áll, hogy egy olyan társadalomban játszódik, ahol az igazságtalanság szokásjoggá vált. Ezt gondolja a mai Magyarországról?

M. K.: Igen. Azt gondolom, hogy a visszaélés leplezetten jelentkezik. A társadalom maga legalizált egyfajta a visszaélő tendenciát. Persze ez nem friss dolog, már az 1800-as évek közepétől ezeket a történeteket írják meg. Döbbenetes, hogy ugyanazokat a köröket járjuk. Elolvasol egy Móriczot vagy egy Mikszáthot, száz évvel ezelőttről, és rájössz, hogy alig-alig változott valami. Szokásjoggá vált, hogy a gyengébbek, a kisebbségek, a nők, a romák legalizálják saját elnyomásukat, elfogadják azokat az áldozati szerepeket, melyeket egy éretlen társadalom saját frusztrációjából vagy szorongásából rájuk ró.

Új darabunk célja, hogy egyszerre beszéljen lakásszegénységről, dzsentrifikációról, párkapcsolaton belüli erőszakról, az egyedülálló anyák kérdéséről, rasszizmusról, politikai korrektségről úgy, hogy ezek dramaturgiailag indokoltan, szervesen épüljenek egymásra, és ne lehessen eldöntetni, hogy miből mi következik. A Látszatéleten belüli két duett ezekre a témákra szeretné irányítani a figyelmet, bízva abban, hogy ha a nézőket gondolkodásra készteti, akkor talán közelebb kerülünk a megoldáshoz. A darab azonban mindezt széljegyzetként teszi. Az elmúlt 10 év direktpolitikai reflexiói ugyanis véleményem szerint bármely oldalról is jöttek, inkább kontraproduktívak voltak.

hvg.hu: Ön szerint színházzal vagy művészettel lehet ma nagy változásokat elérni?

M. K.: Egy konkrét művel erre kicsi az esély, de kultúrával nagyon is. Sőt talán csak kultúrával lehet. Szerintem azok a társadalmak maradnak fenn, akik a saját kortárs kultúrájukat legalizálni tudják és gazdaggá válnak általa. Én legalábbis ezt látom. Az az ország, amely megpróbál gazdaságilag jelen lenni a globális piacon, az kulturálisan is megpróbál jelen lenni, mert azt gondolják, hogy ez felhajtóerő lehet. Egy kultúrával rendelkező országot nem lehet könnyen lesöpörni. Azt hiszem, Európának azért van még mindig ekkora szerepe a világban – mert egyébként sem a gazdaság, sem a terület nem indokolja –, mert Afrikától Ázsián keresztül Ausztráliáig mindenki az itteni kultúrára éhes.

hvg.hu: És ön szerint Magyarország milyen irányban halad e téren?

M. K.: Nehéz erre mit mondani. Az elmúlt évtized tendenciái mindenesetre nagyon szomorúak. Én 14 éves voltam a rendszerváltáskor, tehát még nem igazán tudtam, mi történik, de volt egy nagy remény, hogy „van értelme, tök jó, csináljuk”, amiből a kilencvenes években én is táplálkoztam. Rengeteg tartalom jött be, Wong Kar-Waitól egészen Lars von Trierig. Ez a remény később azonban megrendült. De nemcsak Magyarország van bajban. A kultúra nem mindenkié, újra bronzkor lett, a hype és a must see uralkodik, tehát a piac. A gazdasági válság után morális válság következett, aminek még nem látni a végét, így azt sem, hogy mikor tekinthetünk majd újra reménnyel a jövőbe.

hvg.hu: Tavaly bejárta a sajtót az a közlemény, amelyben felháborítónak és abszurdnak nevezték a színházuk számára megítélt állami támogatás mértékét. Most mi a helyzet?

M. K.: Ahhoz képest, hogy külföldi reprezentációt tekintve az elmúlt hat év legsikeresebb magyar színháza vagyunk, alulfinanszíroznak minket, mutatóba kapunk egy kis pénzt, hogy ne lehessen azt mondani, nem kaptunk. Tehát továbbra is nagyon nehéz a helyzetünk, de van abban valami élvezetes is, amikor már-már nem vagy része a magyar színházi kultúrának, és közben olyan fesztiválokon, színházakban lépsz fel, ahol már évtizedek óta vagy még egyáltalán nem járt magyar társulat. Továbbá, ha nem lenne a Proton Színház, nem tudnék olyan tehetségekkel együtt dolgozni, akik kiszorultak a fősodorból. Mint például Monori Lili, a magyar színészet nélkülözhetetlen zászlóshajója. Sajnos most sem lett Kossuth-díjas, pedig fontos lenne legalizálni az általa képviselt minőséget, hogy végre megszűnhessen már a mi független, meg mi a kőszínház témában folytatott alacsony színvonalú diskurzus.

hvg.hu: A Proton Színházat Büki Dórával közösen alapították. Mennyire érzi szívügyének azokat a Proton-brand alatt futó dolgokat, amelyek készítésében nem vesz részt?

M. K.: Nagyon. A Proton Színházzal több ilyen projektünk is van, Utolsó című előadásunkat Rába Roland rendezte, az 1 linket pedig Bánki Gergő. (Az 1 link című előadás legközelebb május 4-5-én látható a Trafóban) Ők mindketten a színházunk virtuális társulatának tagjai, ugyanis kezdettől fogva célkitűzés volt számunkra, hogy lehetőséget biztosítsunk közeli munkatársaink ötleteinek megvalósítására. Így fordítjuk a nemzetközi vendégjátékainkból származó profitot, már amennyiben épp van, kulturális célokra. Az említetteken kívül egyébként kisebb szociális projekteken is szoktunk dolgozni, ezekről azonban kevésbé értesül a széles nyilvánosság. És a filmes téren is próbálunk ebbe az irányba nyitni, a Proton Cinema most két olyan filmet is készített, ami kívül van a Vajna-rendszeren: a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant és a Buharovok filmjét, Az itt élő lelkek nagy részét.

hvg.hu: A következő projektje a Felesleges ember című film lesz. Még a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv idején említette, hogy azzal a filmmel lezárult egy korszak. Akkor ez a Fehér isten-éra folytatása lesz?

M. K.: Tulajdonképpen igen, mert hasonló problémák izgatnak. A Fehér isten előtt azt éreztem, hogy nem akarok ugyanolyan filmeket csinálni, mert már nem reflektálok arra, amiben élek. Megpróbálok ezzel az új filmmel is kortárs időben maradni. Mert bár lehet a hatvanas évekről is egy tökéletesen működő filmet csinálni, csak akkor a saját generációddal nem maradsz kapcsolatban.

Forrás: HVG

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!