szombat, december 03, 2016

Egy magyar dokumentumfilm, ami alig több mint féléves pályafutása során már két díjat bezsebelt nemzetközi versenyeken. Egy egész estés alkotás, amit ötödik hete vetítenek a budapesti Művész Moziban. Egy film, ami címe miatt első pillantásra talán nem kelti fel mindenki érdeklődését, de aztán észrevétlenül odaragaszt a székbe. Egy film nehéz sorsú gyerekekről, súlyos anyagi problémákról, kilakoltatásról és külföldre kényszerülésről. Trencsényi Klárával, a Reményvasút rendezőjével beszélgettünk.

Train to Adulthood – ez a filmed címe angolul, magyarul a Reményvasút. Nem megtévesztő ez egy kicsit?

Az angol címet sajnos nem tudtuk úgy lefordítani, hogy magyarul jól csengjen: Vonaton a felnőttség felé. Valójában ez hordozza a fő gondolatiságot. Az első forgatókönyvtől kezdve alapkérdés volt számomra a felnőttség, gyerekség közötti viszony, hogy hol húzódik meg a határ a két szerepkör között. Persze a Reményvasút sem rossz cím, csak a film egy másik szeletére világít rá.

Fotó: Berecz ValterMi köze a felnőtt, gyerek szerepköröknek a hűvösvölgyi Gyermekvasúthoz? Hogy kerültetek oda?

Nem a vasútról akartam filmet csinálni. Kezdettől fogva a mai gyerekekről szerettem volna forgatni.

Teljesen véletlenül jött kapóra a Gyermekvasút, mert olyan közösségeket kerestem, ahol egyszerre több gyereket láthatok közelről, hogy élnek, mi foglalkoztatja őket, és erre a Gyermekvasút kiváló helyszín. Több mint 500 teljesen különböző szociális háttérből érkező gyerkőc szolgál a kisvasútnál, van, aki külföldről, és van, aki a Balatonról utazik fel, hogy hódolhasson a szenvedélyének. Az általános iskolások tulajdonképpen felnőttet játszanak itt, egyenruhába, nyakkendőbe bújva.

Volt egy elképzelésem, hogy mi van a mai gyerekekkel, és ehhez a vizsgálódáshoz találtam itt megfelelő terepet.

Mi volt ez az előfeltevés?

Amennyire a saját gyerekeim közegén, illetve a környezetemben látom, nagyon sok olyan gondjuk van, ami nekünk még nem volt, vagy másként volt problémánk, és nagyon-nagyon magukra vannak hagyva ezekkel a dolgokkal. Rengeteg időt töltenek számítógép előtt, filmeket nézve, vagy az okostelefont nyomkodva, és minimálisra csökken az a fajta játék, amiben a frusztrációikat, lelki megpróbáltatásaikat fel tudnák dolgozni. Ezenkívül van egy csomó olyan probléma, ami abból fakad, hogy a szüleik iszonyú sokat dolgoznak és alig látják a gyerekeiket, illetve nincs türelmük hozzájuk. Már az óvodában látom, hogy hetente válnak el a szülők. Szóval én ezekről a dolgokról akartam beszélni a tízévesnél idősebb korosztály körében, ehhez kerestem a közeget.

A dokumentumfilmben két család életét követed nyomon, ráadásul két olyan családét, ahol meglehetősen nehéz helyzetekkel szembesülnek a gyerekek. Tudatosan választottad ki őket?

Érdekes folyamat volt. Körülbelül 5-6 család hétköznapjait követtem a forgatás során, és végül egy ikerpár (Viktor és Carmen), illetve Gergő életének egy szakaszát mutattuk be a filmben.
Mindhárom gyereket tudatosan választottam ki, de nem ismertem a hátterüket, csak egyszerűen megfogott a személyiségük. Gergő Balatonról járt fel a fővárosba csak azért, hogy a vasútnál szolgálhasson, nála ez a hihetetlen áldozatkészség és szenvedély érdekelt, Viktor és Carmen pedig más miatt tűntek különlegesnek.

Vagyis nem tudtad, hogy Gergő szülei külföldre kényszerültek, Viktort és Carment pedig édesanyjukkal és kistestvérükkel együtt kilakoltatják a lakásukból?

Nem, ezek mind a forgatás két éve alatt fokozatosan derültek ki. Viktorékról a Gyermekvasútnál szolgáló ifik és felnőttek sem tudták, hogy ilyen rossz anyagi körülmények között élnek. Annak ellenére sem, hogy itt rendkívül sokat beszélgetnek a gyerekekkel és törődnek velük.

Soha nem voltak úgy felöltözve, hogy bárki gyanakodjon, soha nem panaszkodtak, hogy nincsen befizetve az ebédjük az iskolában. Az pedig, hogy a film végén kilakoltatják őket, sajnos abszolút váratlan volt, még nekik is.

Gergőről szintén hónapok elteltével tudtam meg, hogy az apukája, majd az édesanyja is külföldre költözött munkavállalás céljából. Ő pedig itthon maradt testvéreivel, a nagymamájával, épp a pályaválasztás kellős közepén.

Fotó: Berecz ValterAkkor csupán véletlen, hogy a Reményvasút két olyan élethelyzetet mutat be, ami sajnos tipikus a mai Magyarországon?

Nagyon sokat beszélgetünk dokumentumfilmesekkel egymás között, hogyha az ember valamiről beszélni akar, az a téma előbb-utóbb megtalálja. Engem már nagyon régen érdekelt a külföldre költözés kérdése, hogy mi lesz a szétszakított családokkal, a szülőkkel, és az itthon maradt gyerekekkel. Illetve évek óta foglalkoztatott a létbizonytalanság, mint témakör. Ha lehet így fogalmazni, ezek mind benne voltak a filmes tudatalattimban. Egyszer mindenképpen beszélni akartam róluk, és lám, ahogy az ember elkezd kutakodni, elkezd egy filmet fejleszteni, és minden érzéke kinyílik, megtalálja azokat a témákat, amiket már régóta keresett.

A film élete tavaly október végén indult el, alig több mint fél éve. Milyen a fogadtatása szakmai berkekeben?

Október végén, az 58. Lipcsei Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon volt a premier, itt a Next Masters szekció Arany Galamb díját nyerte el az alkotás. Nagy dolog, hogy itt elismerték a filmet, hiszen ahogy mondtam, ez volt az első vetítés. Majd később Zágrábban, Kelet-Közép Európa legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválján a zsűri különdíját hoztuk el. Van még fél évünk, hogy különféle fesztiválokon induljunk. Nemsokára megyünk Lengyelországba, júniusban Dél-Afrikában vetítik a filmet, augusztusban pedig Szarajevóban versenyzünk.

Emellett nagy szakmai elismerés az is, hogy itthon most már ötödik hete vetítik a Művész Moziban a filmet, és folyamatosan járunk vetítésekkel egybekötött vidéki közönségtalálkozókra.

Forrás: 24.hu

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!