szombat, december 03, 2016

A Chicagói hercegnő Kálmán Imre 1928-ban Bécsben, majd Budapesten bemutatott operettje, ami nem aratott átütő sikert. Azóta nálunk nem is játszották, ment a süllyesztőbe. Lehet, hogy méltán. Most mégis sikert fabrikáltak belőle a Budapesti Operettszínházban. Ami nem azt jelenti, hogy jó darabot is. Úgy látszik, szeretnek keszekusza, akár eléggé üres szövegkönyveket toldozgatni-foldozgatni, amennyire lehet megreparálni. Példa rá előző bemutatójuk, a Marie Antoinette is, aminek kacskaringósan szövevényes lett a története, de nincs nagy baj, a zene, tánc, az ének, a produkció kiállítása, a színészi játék, valahogy csak elviszi az estét.

Így van ez most is. A szövegkönyvet derekas igyekezettel Lőrinczy Attila próbálta épkézlábbá tenni, tiszta lelkiismerettel nem állítható, hogy nagyon egyben lévő darab született volna. Sokszor nincsenek igazi szituációk, műbalhék adódnak valódi konfliktusok helyett, ezeket a máskor brillírozó színészek most nehezen játsszák. Szulák Andrea például mindent megtesz, hogy egy nem létező jellemű figurából, Edith Rockefellerből, embert csiholjon, de csak annyit tudunk meg róla, hogy gazdag, kötött egy fogadást, és drukkol a címszereplő barátnőjének. Amikor pedig dalra kell fakadnia, ezt sem viheti túlzásba, elementáris. A dalokat sikerült összefércelni némi prózával, és egy kis közlendővel, hogy jönnek az idegenek, de meg kell őriznünk az identitásunkat, és végül aztán csak össze lehet békülni a kívülről beférkőzőkkel is. Majd kalap, kabát, meg persze felettébb boldog vég és összeborulás, hatásos finálé.

Béres Attila tud zenés produkciókat rendezni. Bordás Barbara profi primadonnává vált. Ő a gazdag csemete, aki Amerikából megérkezik mifelénk, kénye-kedve szerint, egy laza félmozdulattal megveszi Sylváriát, a név alapján elég kézenfekvő, hogy valójában mit is, és beleszeret az ottani dacos hercegbe, aki a hagyományokat védi. Íme, a konfliktus, egyikük amerikanizálni akar, a másik pedig a tradíciók megszállottja. Hú, milyen eszeveszetten aktuális! A derék herceg a cigányzene rajongója, be is hív a deszkákra egy népi zenekart azon nyomban. És naná, hogy Dolhai Attila megszemélyesítésében, szenvedélyesen dalra is fakad, sebtiben. A gazdag ifjú hölgy pedig jazzt adagoltat a fülébe, az oldalán álló zenekarral, nyilván velük hajózott át az óceánon, mert nélkülük egy tapodtat sem. Lényegében a két zene kifejezte két mentalitás olvad aztán egymásba, vagyis az operettbe, mely mindenféle zenét képes egyesíteni. És közben eszmei mondanivalóként kidomborodik a tolerancia.

Vannak jó dalok. Van persze táncoskomikus meg szubrett, Kerényi Miklós Máté szerepe szerint Amerikából érkezett, és ő is egyesül a Dancs Annamari által megformált, hű de népies lánnyal. Ugyancsak buzgón egymásba olvadnak. És persze két idősebb is egymásra talál, azon klisé szerint, hogy valaha egy éjszakára nagyon összejöttek, majd évtizedekig nem látták egymást, de azóta is csak a másikra tudtak gondolni. Ez mindig hálás, Kalocsai Zsuzsa és Dézsy Szabó Gábor le is aratják a babérokat. Nagyon jó a Bársony Bálint és Ökrös Tibor által vezetett, színpadra lépő két kis zenekar, és jó az árokban a nagy, Bolba Tamás vezetésével. Van látvány, forgatag, tánc. Akinek valami hiányzik, az magára vessen! Én ezt teszem.
A Nők az idegösszeomlás szélén, Almadóvár Az asszonyok az idegösszeomlás szélén, című közismert filmje nyomán, az Átrium Film-Színházban, sem a librettója miatt lesz híres. De az legalább egy nagy dili. Őrületbe hajló tébolyultság. Felpaprikázott nőkről, akik nem bírnak magukkal, mert eszeveszetten pasikra vágynak. Mindegyiknek túlteng az egója. Egyik sem kifinomult halkságáról híres. Vehemensek, rámenősek, sok tekintetben elviselhetetlenek, szinte minden tekintetben túl sokak, de lehengerlőek. Kikerülhetetlenek. Nem lehet tőlük szabadulni. A Szomor György által megtestesített Iván, tán ezért is akar teljes elszántsággal eliszkolni. Aztán persze kiderül, hogy nem megy. A Peller Anna által alakított Pepát vágyik leginkább faképnél hagyni. Peller van olyan színésznő, hogy eljátssza, na, azt aztán legfeljebb rövidtávon lehet. Megmutatja a kétségbeesést, de a lerázhatatlanságot is, azt, hogy itt kő kövön nem marad, ha valaki tőle végleg meg akar lógni.

Azt már nem állítom, hogy Gubik Petrának elhiszem, hogy az általa alakított Candela tényleg öngyilkos akar lenni elkeseredésében. Eléggé karikírozottan játszik, leginkább karikaturisztikus a Réthly Attila által rendezett előadás stílusa, kevéssé hihető, hogy bármi is tragédiába torkollik. Janza Kata Luciája azért mulatságosan rámenős, amennyire csak lehet. Mészáros Árpád Zsolt taxisofőrként meg rezonőrként kívül is van az eseményeken meg belül is. David Yazbek zenéje belemenősen erőteljes. A színészek láthatóan igencsak élvezik a szélsőséges karaktereket, a groteszkbe torkolló játékot. Ripacsvénájukat is boldogan kamatoztatják. Nem akarnak túl mélyre ásni, jókora hepajt akarnak a deszkákon, és azt meg is csinálják.

Bóta Gábor

Forrás: nepszava.hu

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!