hétfő, június 25, 2018

Hitbéli kérdésekből nem illik viccet csinálni. Főleg nem mások személyes, megélt hitéből. De van, hogy fordított a helyzet, s a hit produkál olyan dolgokat, amelyek jó esetben csak mosolyt fakasztanak az arcunkon, rosszabb esetben azonban képesek a félelem magvát elültetni az emberek gondolkodásában. Valami hasonló szituáció alakult most ki. Jóformán azt sem tudjuk, sírjunk-e, vagy nevessünk.

Magyarország egyre inkább szélsőséges helyzetbe sodródik. Nemzetközi megítélésünk a mélyponton, zavart lelkű fiatalember robbant rendőröket, évtizedek óta ismert szélsőjobbos figura lő fejbe intézkedő főnyomozót, elkeseredett anya veri agyon egyéves kisfiát. Ilyen és hasonló események közé fúrja be magát az a hír, amely szerint Szlovákiában az ipolybalogi plébános imaláncot indított Orbán Viktorért. Első hallásra persze, hogy röhögni kell, de aztán elkezdi az ember rágni a szavakat, forgatni fejében a gondolatot, s egyszer csak azon kapja magát, hogy sírni támad kedve. Mi lett ebből az országból? Hová jutott a keleti blokk lebontásának motorja? Mivé lettek a rendszerváltás friss levegőjében felhorgadt remények?

Imalánc Orbánért. Fél éven át naponta öt percen keresztül kell mantrázni, hogy „Az Úr legyen előtted, hogy a jó utat mutassa néked! Az Úr legyen melletted, hogy téged karjába zárjon és megvédjen a veszedelmektől! Az Úr legyen mögötted, hogy megvédjen a gonosz cselvetésétől”, meg hasonlókat. Egy nemzet fohászkodik a vezéréért. Ami a leginkább elkeserít ebben az egész paródiában, hogy nem vettük komolyan az előjeleket, amelyek idáig vezettek. Az idős hölgy által megcsókolni hagyott kézfejet, az európai vezetők között mutatott, zsebre vágott kezű, pökhendi testtartást, a személyességében talán megható, ám a nemzetközi politika színpadán vállalhatatlan megviselt dossziét, és az ugyancsak ott populizmus számba menő hátizsákot, vagy a fintorba forduló elégedett mosolyt az ütemes Viktor, Viktor, Viktor hallatán. Mindebből tudni kellett volna, hogy ez az egész téboly ide valahova fog kifutni.

Az eset talán nem példátlan. De jó érzéssel imádkozni kitüntetett ügyekért, esetleg nagybeteg méltóságokért szokás. Ám ebben az imaláncban mindössze arról van szó, hogy a Magyarország ellen teljes joggal felmerült kifogások miatt a nemzet vezetőjének vállára nehezedő terheket Orbánnak legyen ereje elviselni. Talán az okokat kellene előbb megszüntetni. Talán a vágyott közösséghez tartozás feltételeinek kellene tartósan megfelelni. Egy ország vezetőjeként talán úgy kellene végre viselkedni, hogy az a nemzetközi porondon is vállalható legyen, s akkor nem kellene az ima erejében bízni.

Egyáltalán, a dölyf helyett helyénvalóbb volna az alázat. Ha már így alakult, nem hódolatot várni az alattvalóktól, hanem szolgálni a választók akaratát. Miért jut ennek a sokat szenvedett nemzetnek öröm helyett csupa hazug pátosz és póz? Miért nem tudunk soha örömmel emlékezni nagy nemzeti ünnepeinkre? Miért nem jutnak nekünk derűs, felszabadult vezetők? Miért és meddig kell még nap, mint nap szembesülnünk a Parlamentben a szittya bajusz fenyegetésével, a harrachi mosolytalansággal, a semjéni üres lojalitással, a miniszterelnöki pökhendiséggel?

Nézem Obama felszabadultságát a hallooweeni tudósításokban és irigylem az amerikaiakat a jókedvükért. Szeretnék én is jókedvű lenni, de nem megy, mert engem mókázás helyett egy imaláncban való közleműködésre hívnak. A politika terepét a racionalitásról elkezdték áthelyezni a hitéletre. Hova jutunk így? Mi lesz a ma még elképzelhetetlennek tetsző következő lépés? Meddig kell még elviselnünk, hogy mosolytalan, savanyú ábrázattal fosztanak meg bennünket egy derűsebb jövőtől?

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!