Regős Róbert: Még meddig? (IX.)
Még meddig veszik el az ünnepeinket?
Nálunk, a családban volt, aki látványosan nem, volt, aki látványosan sokat beszélt róla. Ebből a kettőből kellett összegyúrnom aztán a magamét, mert a tankönyveknél mindig hitelesebbek a személyes meghallgatások és a megosztott emlékek. Így adódott, hogy számomra október 23-a az összefogás, a demokrácia, a szólás- és sajtószabadság, valamint a jogegyenlőség – egyetemes történeti léptékkel is mérhető – kitüntetett napja.
Az ünnep „komolyságát” tökéletesen jelzi, hogy egy, amúgy újabban helikopterrel repdeső miniszter tíz percet késhet a nemzeti lobogó felvonásának ceremóniájáról. A hazai közélet elsilányosodásának mindenki számára érzékelhető tünete az is, ahogy a habókos, nagyszájú rezsibiztos súlyos jogkövetkezményekkel fenyegetheti meg jó előre a véleményüknek fütyüléssel hangot adni szándékozók tömegét.
A jogegyenlőségről meg csak annyit, hogy Orbán holdudvarának egyebek mellett sikerült igazolnia Orwellt is: az egyenlők között mindig vannak egyenlőbbek. Hálásak ezeknek így legfeljebb azért lehetünk, mert segítik mélyebben megérteni ’56 szellemét. Mintha talán csak azért tennék mindazt, ami ellen az ország annak idején egy emberként fellázadt, hogy most újra nemet mondhassunk mindeme gyalázatra.
Közben az ellenzéki rendezvényen az egyik szónok arról beszél, hogy Magyarország ma a világ egyik legszomorúbb országa. Azt hiszem, igaza lehet. Egy másik pedig arról, hogy ötszáz napra, félretéve minden ellentétet és sértettséget, össze kellene fogni, mert csak így lehet megbuktatni ezt az embert nyomorító rendszert. Igaza lehet neki is. Mert a szégyenteljes népszavazástól távol maradt árva milliókat ma nincs, aki egységes erővé fogná össze. Csak hát mindezek egyelőre szavak csupán, azokkal meg tele a padlás.
De ha így megy tovább – előbb vagy utóbb – lesöprik azt is. Közben meg egyre hidegebben fújnak a szelek, s a szépséges szabadságdalunkból tudjuk jól, azok nem jót jelentenek.