Foto: Regős Simon Betti

Déli határai mentén Magyarország anélkül úszta meg a Jugoszlávia 2001-es, végső széthullásával záruló majd tíz éves háborús konfliktussorozatot, hogy elveszítette volna azt az elismertségét, amelyet a diktatórikus rendszerek lebontásában játszott aktív közreműködésével vívott ki.

Az etnikai, vallási, gazdasági és persze hatalmi tényezők erőterében zajló összecsapásoknak akkor több mint 140.000 halottja volt, több ezren eltűntek, s egymilliónál is magasabb volt a hajléktalanná váló szerencsétlenek száma. Ebben a diplomáciai szempontból rendkívül bonyolult és körültekintő döntéseket követelő időszakban Magyarország mindvégig arra törekedett, hogy lépései összhangban legyenek az alapvető európai és emberi értékekkel.

A mindebből fakadó mítosz foszlott szerte történeti léptékkel pillanatok alatt annak következtében, ahogy a jelenlegi magyar kormány a menekültügyet kezeli. Nemzetközi megítélésünk talán csak az Európát feldúló kalandozó magyarjaink idején volt olyan mélyponton, mint ahová most süllyedt, egyrészt a retorikai szólamoknak, másrészt a tényleges lépéseknek köszönhetően.

Csak néhány példa az istenadta nép butítására. A haza bölcsének hősi pózát felvevő volt miniszterelnök, Boross Péter fennkölt hangon arról szónokol, mennyire fontos a menekültekkel kapcsolatban „… hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, genetikai adottságaik is”, továbbá, hogy „… az ellenzéki híradók emberi érzésekre játszva menekült gyermekek síró arcát mutogatják, így manipulálják a közvéleményt. De a nemzetünk sorsa mindent megelőz ebben a kérdésben, a humán megfontolásokat háttérbe kell szorítani a válság kezelésében.” Mindeközben a Jobbik lánglelkű alelnöke, Novák Előd, a fehér ember kihalásának veszélyéről vizionál. A hab a tortán mégis Kovács Zoltán kormányszóvivő kijelentése, aki a 71 menekült fulladásos halálával járó tragikus eseményre – pozíciójából adódóan – Magyarország kormányának álláspontját ennyiben összegezte: „Görögországban már nincs háború. Macedóniában már nincs háború. Szerbiában nincs háború, és nálunk sincs háború. Nincs mi elől menekülni.Innentől kezdve kihasznált, vagy önmagukat áldozattá tevő emberekről van szó.” Itt tartunk a szavak szintjén. Szégyen ez minden magyarnak. Jó ideig aligha járhatunk emelt fővel határainkon kívül, de belül sem.

Foto: Regős Simon Betti

Az ellenzék pedig hallgat. A politikai racionalitás alapján az még csak megérthető, bár erkölcsileg a leghatározottabban elítélendő, ha egy kormány, szem előtt tartva rövidtávú politikai érdekeit, kihasználja az emberek hiszékenységét, s azt az aggodalmat, amelyet vélt, vagy mesterségesen gerjesztett, illetve valós veszély miatti félelmeik alapján éreznek. Ellenzéki pozícióban azonban hallgatni akkor, amikor a hatalom hadat üzen az emberiességnek, egyszerűen bűn. Márpedig a magyarországi parlamenti pártok – talán az egy Demokratikus Koalíció kivételével – cinkos hallgatásba burkolóznak. Gyáván lapítanak, mert nem mernek szembehelyezkedni az ostoba demagógiával megtévesztett választók többségi véleményével.

Tudjuk, a szó veszélyes fegyver. Sérülést azonban csak akkor okoz, ha nyelvileg megértik, s egyben fel is fogják a jelentését. A magyar kormány hányingert keltő retorikáját az érintettek nyelvileg legfeljebb fordításban érthetik meg, ha egyáltalán az információkhoz bármilyen hozzáférést biztosítanak számukra a hatóságok. Felfogni azonban e szavak értelmét még ebben az esetben is nyilván képtelenek, mert az felfoghatatlan minden jóérzésű ember számára, akinek – Nagy Lászlóval szólva – még van emberarca. Ám azoknak, akik a „humán megfontolásokat” háttérbe szoríthatónak vélik bármilyen helyzetben, nincs többé emberarcuk. Az emberiség szemétdombján a helyük.

Ennyit a szavakról. A valódi veszélyt a menekültek tízezrei számára Orbán Viktor emberi arcát vesztett kormányának tevőleges lépései jelentik. A szerb-magyar határ jelenleg leginkább háborús övezetre emlékeztet. Az emberi ostobaság és a mindenen átgázoló hatalomvágy tették azzá. Ott jártunk, meggyőződtünk róla. Nincs értelme feltenni a kérdést, vajon az építményt a parlament üléstermének biztonságában megszavazó képviselők, láttak-e valaha közelről pengekerítést, mielőtt az igen gombot megnyomták volna? Az állásfoglalásuk következményeivel azonban hasznos lenne szembesíteni őket.

Láthatnák, amint húsz év körüli fiatalok, Chuck Norrisnak képzelve magukat driftelnek 4x4-es Mercedes Sprintereikkel a Mórahalom környéki homokban, hajtóvadászatot folytatva a menekültek ellen. Az alájuk rakott technika élvezete érzékelhető módon jobban leköti őket, mint annak mérlegelése, hogy üldözöttjeik szörnyű tettekre képes bűnözők, avagy a családjuk életét menteni igyekvő szerencsétlenek.

A szolga módon az igent nyomkodó képviselők tapasztalhatnák azt is, hogy e lelkes texas ranger-ek lazán elrobognak két helybéli mellett, vélhetően azért, mert már jól ismerik őket, vagy egyszerűen azért, mert a naptól cserzett, a keresettekénél mégis világosabb bőrszínük nem éri el az ingerküszöbüket. Pedig amikor megszólítjuk őket, kapunk néhány bennfentesnek tűnő információt arról, miképp lehet kisebb, nagyobb csoportokat átsegíteni a határon. Láthatóan nem az emberszeretet, hanem a közmunkáért kapott éhbér kiegészítése motiválja őket.

Aztán láthatnák a kerítésen maradt véres pokrócokat, hátizsákokat. A pengék között ruhákból kiszakított szövetdarabok, s csak egészen közelről észlelhető hajmaradványok. Később azt is megtudjuk, hogy a kormánypropagandában oly előszeretettel emlegetett fertőzésveszély egyik forrása maga a pengekerítés. Az általa okozott karcolások és mélyebb vágások szinte elkerülhetetlenül begyulladnak, elgennyesednek, hacsak nincs oly szerencséje a sérültnek, hogy belefut valamelyik civil szervezet állomásába, s ott szakszerű segítséget kap a sebek ellátásához. Itt érdemes megjegyezni, hogy a hasmenéses tünetekkel járó járványszerű jelenségek oka is – szakértő vélemény szerint – jórészt a megszokottól eltérő táplálkozás, amely éppúgy eléri, a teszem azt Indiába látogató európait, mint fordítva. A közhangulat befolyásolására viszont kiválóan alkalmas.

Bosszankodva csóválhatnák fejüket e képviselők a katonai járművek által felvert homokból előtűnő holmik látványán. Micsoda rendetlenség, micsoda káosz! Egyiknek, másiknak talán eszébe jutna, hogy a menekültek legutolsó javaikat hagyták maguk után, cipőket, sálakat, fogkeféket, mert ha rohanni kell a visszatoloncolás rettegése elől, nincs idő visszalépni egy-egy elhullajtott tárgyért még akkor sem, ha belátható időn belül nem lesz mód pótolni azt.

Ha vennék a fáradságot, s mondjuk civilben ellátogatnának a déli határhoz ezek a gombnyomogatók, átélhetnék azt a gyomorszorító érzést, amelyet az erőszakszervezetek hirtelen hatáskörhöz juttatott, arra ki nem képzett képviselőinek basáskodása okoz. Szembesülhetnének azzal, miképp zavarják el félreértelmezett hivatástudatuk gőgjében lubickolva a sajtó munkatársait azzal a nyilvánvaló hazugsággal, hogy ahol állnak, az már Szerbia, vagy nincs ott semmi keresnivalójuk, mert műveleti területre tévedtek, vagy épp a felvétel és a kamera elkobzásával fenyegetve küldik el nemes egyszerűséggel őket a "picsába". Persze, ha a propagandától csöpögő MTVA-tól jöttél, mindettől nem kell tartanod. Mondjuk, akkor fel sem merül benned, hogy valós képet adj erről a világról. Se síró gyermek, se vér, se szenvedés nem kerül a híreid közé, csak az elhallgatott reménytelenségből fakadó követelőzés, olykor agresszió.

De ott személyesen találkozhatnának ezek a képviselők a 37 fokos hőségben a kerítés mögött vízért könyörgő, összezsúfolódott tömeggel, s a történelemben kicsit járatosabbak a dupla kerítés között fel-alá járkáló, állig felfegyverzett őrökről talán még Auschwitz-ra is képesek volnának asszociálni, és egykori emberarcukra visszarévedve esetleg még el is szégyellnék magukat. Persze, ha számon kérnék az őrökön a borzalmas körülményeket, meg azt, hogy miért nem osztanak vizet, ha bőségesen áll rendelkezésre folyadék a táborban, vélhetően a képviselő urak is azt a jól betanult mondatot kapnák válaszul, hogy kizárólag valami pesti sajtóosztály jogosult a nyilatkozattételre. A felelős, vagy műveleti tisztet pedig ne is keressük, mert ő annyira elfoglalt, hogy soha nem érhető el.

Ha mindezt látnák a képviselő urak, Mórahalomtól Röszkéig, meg szót váltanának a menekülteket erejükön felül támogató szegedi civilekkel, s ugyancsak Szegeden tapasztalhatnák, hogy a tisztességes rendőrök képesek emberi méltóságuk lábbal tiprása nélkül is kezelni a menekültek tömegét, eltűnődve a ruháikat mosó, szinte kényszeresen tisztálkodó, gyermekeiket féltő gonddal óvó, a mienkétől eltérő bőrszínű szülők igyekezetén, talán rájönnének, hogy ugyanolyan emberek ők is, mint mi vagyunk. Meglehet, akkor felfortyannának ingerültségükben, mondván, hogy erről nekünk nem szólt senki, mi ilyet egyáltalán nem is akartunk, és elküldenék Boross Pétert, Novák Elődöt, meg Kovács Zoltánt a driftezős texas ranger-ekkel együtt a  fenébe. Rájönnének, hogy nekik nincsenek elveik, csak érdekeik vannak, és az nem jó. És mindaddig, amíg el nem küldik az ilyen alakokat, meg a hozzájuk hasonlókat, addig nem kapják vissza emberarcukat.

Foto: Regős Simon Betti