Világ
A kínaiak nem veszik el a munkát, csak átalakítják
- Részletek
- Kategória: Világ
Az utóbbi években szinte megdönthetetlen igazságként terjedt a világsajtóban, hogy a nyugati országok gazdasági, szociális és politikai problémáért jelentős részben a termelés Kínába költöztetése a felelős. Újabb kutatások szerint azonban ez korántsem ilyen egyértelmű: a kínaiak jóval kevesebb munkát „vettek el” a Nyugattól, mint eddig gondoltuk, és a Kína világgazdasági integrációja által teremtett új gazdasági lehetőségek jelentős részben kompenzálták az eltűnt munkahelyeket. Ami persze még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna, akik nagyon rosszul jártak ezzel.
A nyugati multinacionális nagyvállalatok a profithajhászási láz hevében Amerikából és Európából minél olcsóbb bérszínvonalú, jellemzően ázsiai helyekre, ezek közül is elsősorban Kínába telepítették az ipari termelésüket. Emiatt a fejlett világ ipara kiüresedett, munkások tömegei vesztették el állásukat és megélhetésüket, és mivel a fősodorbeli pártok a céges érdekek kiszolgálásával voltak elfoglalva, és magasról tettek a kisemberek problémáira, végül a reménytelen helyzetbe került exmunkások a populista politikai lózungok felé fordultak, ebből lett a szélsőjobb előretörése, a brexit, és emiatt juthatott hatalomra a munkahelyek otthon tartását ígérő Donald Trump.
A globális kapitalizmus vesztesei fellázadtak a középosztályt kinyíró, csak a gazdagoknak kedvező rendszer ellen. A fenti narratíva az utóbbi bő két évben a világsajtó nagyobbik részében, és ezzel egyébként a magyar sajtó külfölddel szakmai alapokon foglalkozó szegleteiben is nagyjából megdönthetetlen igazságként terjedt el. A probléma csak az, hogy egyre több jel szerint még ha a fenti összefüggésekben van is igazság, a narratíva egyik fő premisszája messze nem igaz:
A KÍNAIAK EGYÁLTALÁN NEM LOPJÁK EL A MUNKAHELYEKET. Néhány új kutatás alapján ugyanis az rajzolódik ki a valós gazdasági adatokból, hogy hiába vált nagy divattá a termelés Kínába költöztetését okolni a fejlett világ minden bajáért, ennek még kifejezetten az ipari munkahelyekre nézve is igen mérsékelt a kimutatható negatív hatása, a gazdaság egészét nézve pedig kifejezetten növelik a foglalkoztatást ezek a folyamatok.
Ez persze nem jelenti azt, hogy manapság olyan jó lenne gyári melósnak lenni a nyugati világban, illetve hogy bizonyos szektorok ne sínylették volna meg a kínai konkurenciát. Ugyanakkor az új adatok alapján az olcsó kínai termelés, illetve általában véve a globalizáció (bármit is értsünk ez alatt) jóval mérsékeltebb, és összességében nem negatív hatással van a nyugati világra.
Még a súlyosan érintett helyeken sem annyira drámai a kínai munkahelygyilkosság aránya, mint azt eddig sokan hangoztatták. Miközben más gazdasági szektorokban és munkakörökben elég jelentős pluszt hozott a munkakiszervezés. Ráadásul az utóbbi időben még a legsúlyosabban érintett szektorokban is elkezdtek visszavándorolni Kínából a munkahelyek. A probléma tehát látszólag nem Kína vagy a globalizáció, sokkal inkább a technológia és más, belső okok miatt szakadt le a munkásosztálynak az a része, amely leszakadt.
Tényleg nem jó melósnak lenni
Amiben nincs vita a közgazdászok között, az az, hogy az ipari foglalkoztatás a nyugati világban nagyjából hosszú távon visszafordíthatatlanul csökken. Mondjuk ezen vitatkozni nagyon nem is lenne érdemes, az adatok elég egyértelműek: A FELDOLGOZÓIPARI MUNKÁSOK ARÁNYA A FOGLALKOZTATÁSBAN AMERIKÁBAN PÉLDÁUL ARÁNYAIT AZ 1950-ES ÉVEK ÓTA ESIK FOKOZATOSAN, ABSZOLÚT SZÁMUK PEDIG A 70-ES ÉVEK VÉGE ÓTA. NAGYJÁBÓL UGYANEZ A TENDENCIA AZ ÖSSZES IPAROSODOTT NYUGATI ORSZÁGBAN.
A kínai munkás egy ideig azért tudott versenyképes lenni a robotokkal, mert nagyon olcsón dolgozott, illetve mert Peking valóban ott próbálta kijátszani, illetve a maga előnyére fordítani a nemzetközi kereskedelmi rendszert, ahol csak tudta. Manapság azonban már Kínában is nőnek a bérek, ezért ott is elkezdték automatizálni a gyárakat, tehát Kínát is elérte az a folyamat, ami a nyugati országokat.
Millió meggyilkolt munkahely
Ettől függetlenül mindent a robotokkal sem lehet megmagyarázni, főleg azt nem, hogy a nyugati ipar leépülése látványosan felgyorsult az ezredfordulón. Ez azért is gyanús, mert Kína 2001-ben lett a Kereskedelmi Világszervezet tagja, ami nagyon fontos mérföldkő volt a globalizációban: ez előtt a világ országai relatíve könnyen és következmények nélkül tudták lezárni piacaikat a kínai áruval szemben; azután, hogy Kína a klub tagja lett, nehezebbé vált védekezni ellene.
Ezt persze a nagy ipari cégek is tudták: míg korábban kockázatosabb volt Kínába helyezni a termelést, 2001 után nagyjából biztosak lehettek benne, hogy Kínából simán lehet majd Nyugatra exportálni. Nem véletlen, hogy ekkor kezdett el igazán felpörögni a termeléskiszervezés, és az ezredfordulón valóban nagyot zuhant az egyébként akkor már évtizedek óta gyengélkedő nyugati ipari foglalkoztatás. Emiatt a kínai konkurencia által megtört nyugati ipari területeken tömeges munkanélküliség és elszegényedés ütötte fel a fejét – nagyjából ez volt az üzenete egy nagyon nagy figyelmet kapott 2016-os közgazdasági elemzésnek, amely arra jutott, hogy AZ AMERIKAI GYÁRAK KÍNÁBA TELEPÍTÉSE MIATT MINTEGY 2,4 MILLIÓ MUNKAHELY SZŰNT MEG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN 1999 ÉS 2011 KÖZÖTT.
Nem is úgy volt
A Kína-sokkal kapcsolatos vita részben módszertani, részbe adatelemzési kérdések körül forog, amikről mélyebb belemerülés nélkül az alábbiakat érdemes tudni: Nagyon nem egyszerű megállapítani, hogy egy adott cég, egy adott iparág vagy egy adott munkahely pontosan mi miatt tűnik el: a már fent említett technológiai fejlődés és a kínai konkurencia mellett kismillió dolog van még, ami ezért felelős lehet, a fogyasztói szokásoktól kezdve az országon belüli adókülönbségeken át az adott cég teljesítménye (azért döglődnek az amerikai autógyártók, mert Kína, vagy mert rossz autókat gyártanak?).
Nagyon nem mindegy, hogy a munkahelyek eltűnését milyen alapon vizsgáljuk: cégen belül, iparági szinten vagy esetleg egy adott földrajzi régión belül. A világ nem két országból áll, a Kína és Amerika közti kereskedelemre és munkakiszervezésre számos más nemzetközi fejlemény is kihat, ami a mai komplex világgazdasági viszonyok vizsgálatát meglepően nehézkessé teszi. A munkakiszervezésnek nem csak negatív, pozitív hatásai is vannak: olcsóbbak lesznek a termékek, a cégek költsége csökkent, több pénzük lesz beruházni.
Rettentő nehéz lemodellezni azt, hogy mi lett volna az alternatíva, azaz mi történt volna, ha Kína nem lép be a WTO-ba 2001-ben. Ahogy ennek kapcsán Paul Krugman közgazdász is írta, a 2,4 millió elvesztett munkahely úgy jött ki, hogy a kutatók megnézték a kínai ipari konkurencia helyi (regionális) hatásait, majd ezekből országos szintű következtetéseket vontak le. Ezzel számos módszertani probléma van,
Egyrészt a helyi gazdasági viszonyokat sok más dolog is befolyásolja, és az amerikai gazdaság belső folyamatai az adatok más módszertannal való kiértékelése szerint sokkal jobban magyarázzák a regionális munkanélküliségi és bérezési változásokat, mint a kínai konkurencia hatása.
Másrészt ha nem lett volna az állítólagos Kína-sokk, akkor az amerikai jegybanknak más monetáris politikát kellett volna folytatnia, amit a Kína-sokk modellje teljesen figyelmen kívül hagy.
De a Kína-sokk modellből az sem derül ki, hogy ma hogy állna a Szilícium-völgyi amerikai nagyvállalatok szénája, ha nem tudnak olcsón gyárttatni Kínában, illetve ha az olcsó kínai mobilgyártás miatt nem lenne Android vagy iPhone a fél világ kezében. És általában véve is hogy nézne ki a világgazdaság, ha a kínaiak a termelésből megszerzett pénzből nem kezdenek el ezerrel külföldi cuccokat vásárolni. Az amerikai foglalkoztatás a Kína-sokk ellenére is erős volt a 2008-as válságig, és a válság utáni talpra állás óta a munkanélküliség ismét rekordalacsony, tehát az országos hatások első ránézésre sem tűnnek drámainak.
Magyar világsiker
A foglalkoztatási hatások kapcsán elég fontos eredményekkel állt elő a témában egy magyar doktorandusz, a New York-i Columbia Egyetemen kutató Magyari Ildikó. Amint a Defacto is írt róla, Magyari az amerikai cégek adatait vizsgálva arra jutott, hogy bár a gyári munkások foglalkoztatása valóban csökkent a kínai konkurencia miatt, ugyanezeknek a cégeknek a teljes foglalkoztatása nőtt. Az emögött álló folyamat így néz ki a Defacto tolmácsolásában:
Az alacsony képzettséget igénylő munkafolyamatok Kínába telepítésével a cégek csökkentik a termelési költségeiket, így csökkenthetik áraikat is.
Ez megnöveli a termékeik iránti keresletet. A termelési költségek csökkenése és a megnövekedett kereslet által generált források egy részét abba fektetik, hogy több magasabb képzettségű munkavállalót vesznek fel. Ennek a folyamatnak lehet az eredménye az, hogy ma a General Electric amerikai üzemeiben kevesebb gyári munkást, de több értékesítőt, logisztikust, mérnököt vagy marketingest alkalmaz, mint húsz évvel ezelőtt.
Egy másik kutatócsoport azt vizsgálta a kínai konkurencia kapcsán, hogy az Egyesült Államok mennyiben tudta ellensúlyozni a kínai import hatását a saját exportjának növelésével. Ebből az elemzésből az jött ki, hogy a nettó munkahelyveszteség (azaz az növekvő amerikai exporton nyert munkahelyek számából kivonva a kínai importon bukott munkahelyek száma) jóval kisebb, mint 2,4 millió. Egész pontosan NAGYJÁBÓL 400 EZER MUNAKAHELY ESETT KI AZ ÖSSZESZERELŐIPARBAN A KERESKEDELEM MIATT, VISZONT A SZOLGÁLTATÓSZEKTORBAN AZ AMERIKAI CÉGEK GLOBÁLIS TERJESZKEDÉSE ENNÉL JÓVAL TÖBB PLUSZ MUNKAHELYET TEREMTETT.
A kereskedelem összgazdasági hatásai pedig végső soron pozitívak: a munkaerő-kereslet 700 ezer állással nőtt a kereskedelemnek köszönhetően 1995 és 2011 között, már ha hinni lehet az ellenkutatásnak. De hasonló eredmények jöttek ki Japánban is, ahol jóval előbb kezdődött és jóval jelentősebb méreteket öltött a termelés Kínába telepítése, mint Amerikában: a szigetországban egy tavalyi elemzés szerint az ezredfordulón ugyan valóban bezuhant a feldolgozóipari foglalkoztatás Kína miatt, 2004 után növekedésnek indult, és a teljes kép nem negatív: még ha a gyári munkások kevesebben is lettek, a teljes foglalkoztatásukat nem verte agyon Kína, hasonló okokból, mint Amerika esetében.
A nyugati és japán cégek az újabb kutatások alapján elég rugalmasan tudták kezelni a kihívásokat, akik pedig túlélték a kínai konkurenciát, azok erősebben kerültek ki a dologból: a piaci verseny jobb teljesítményre sarkallta őket, a kereskedelmi nyitás új lehetőségeket adott számukra.
Azért így sem jó melósnak lenni
Ahogy pedig Japánban, úgy Amerikában is elindult valamiféle óvatos újraiparosodás, meglepő módon pont a technológiai fejlődés miatt: ahogy a kínai munkások egyre drágábbak, a termelési folyamatok meg egyre összetettebbek és technológiaigényesebbek lesznek, egyre kevésbé éri meg őket alacsony jövedelmű országokba kiszervezni. Trump választási győzelme idején elég sok cikk foglalkozott vele, hogy észak-karolinai Hickoryban hogy tönkreverte a bútorgyártást az olcsó mexikói és kínai konkurencia; ám a helyi bútorgyártók néhány év gyengélkedés után talpra álltak, és már 2016 nyarán is munkaerőhiány volt a térségben.
Bár az amerikai munkaerőpiac még mindig sokkal rugalmasabb mint az európai, látszólag az emberek ott sem tudtak olyan gyorsan reagálni a hirtelen változásokra: a képzetlen gyári melós nem tudta sec-perc továbbképezni magát marketingessé, illetve a vártnál jóval kevésbé volt hajlandó az ország túlvégébe költözni a korábbinál rosszabbul fizető munkáért. Így aztán sokan tényleg nagyon megszívták a Kína-sokkot, még ha az ország nyert is vele. Ám emiatt kár Kínát vagy a kereskedelmet okolni.
Forrás: Index