kedd, december 06, 2016

A mai napon ismerőseim FB profilját olvasgattam több évre visszamenőleg.

 Egy idő után magától értetődően vetődött fel bennem a kérdés. Vajon mi, a rock and roll, és a rokkant roll nagy öregjei radikalizálódtunk volna ekkora mértékben, vagy életünk folyása vett volna olyan irányt a végtelen és nagyon magyar squash pályán, mintha csak a NER jól húrozott ütőivel terelgetnék azt? Meglepődtem, hogy komoly szakmai munkásságot felmutató, méltán elismert, abszolút kulturált, már – már valamiféle polgárszámba vehető embertársaim FB profiljain repkednek félmagasan a lópikulák és mindenféle állati, félállati, démoni nemi szervek, mintegy egymást bátorítván, hogy kinek éppen mely régiójába, és épp mily célokra kívánják azokat. 

Ekkor? Nem tartom kizártnak, hogy az Örkény Istvánra való emlékezés hatására is, de ismételten, nem tudom hányadjára immár: megvilágosodtam.  Láttam ezt a generációt!  Láttam az ötvenes – hatvanas évek generációját.  Bár nem tehetünk róla, de mi lettünk, mi voltunk a „béke” első nagy generációja. Akkora békében, már – már valamiféle (eleinkhez mérten egészen biztosan) nihilben nőhettünk fel, hogy emlékszem kora ifjúkoromban egyetlen dolog zavart: még egy tisztességes hősi halottat sem tudok faragni magamból.  Komoly kihívást jelentett számunkra egy viszonylag normális, emberi, lent és fent, kívül és belül felvállalható emberi életcélt tűzni magunk elé. Azért, halkan valljuk meg: minden nehézsége ellenére, csak sikerült.

Forrás: János Vitéz 1973

A rendszerváltás (bár mindannyian vártuk) mégis csak meglepetésként érte ezt a „béke generációt”. Szinte észrevétlen, úgy jártunk, mint drága jó János vitézünk! Hátunkra vettük a lovat! Hátunkra vettük a szabadság néha fel – felnyerítő, itt – ott vállainkat feltörő Pegazoszát. Vittük a piszkos nagy szabadságot, és egyre gyarapodó családunkat széles nagy vállainkon. Időnként még büszkén kidüllesztett kovács fújtatóra emlékeztető mellkasunkkal is erősítve a látszatot.

Végre? Beérkeztünk. Helyünkön vagyunk. Itt állunk remegő, rogyadozó térdekkel, hátunkon a szabadság gúnyosan nyerítő lovával, hátunkon minimum egy, de sokaknál két generációval. Pihegnénk, pillednénk, de nem lehet. Mert NER van! Egészen pontosan a semmin kívül, csak a NER van. Most, hogy a hátunkon hordozott lovak megbokrosodni látszanak? Most, amikor generációnk nemzeti Dachaujává emelték hazánkat? (Bocsánat minden holokauszt túlélőtől, és leszármazottjától a magától adódó párhuzam okán.) Most, hogy ezen a nagy nemzeti kegyhelyen már gázra sincs szükség? Most, hogy ezen a nagy nemzeti kegyhelyen már elegendő eliminálásunkra egy újabb egészségügyi reform?

Most fogadjuk meg, hogy innentől erőst gyúrunk (megszületett, vagy még csak útban lévő) kis unokáink diplomaosztójára! Csak azért se adjuk fel! Ezeknek, ezekért? Csak azért sem adom fel! Ezeknek, ezekért? Ha beledöglök sem adom fel! Ez legyen az én radikalizmusom! (Hogy stílszerű is maradhassak, és az alapfelütéssel zárhassak:) A kurva anyjukba!

Puskás Zsolt

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!