csütörtök, december 08, 2016

 MTI Fotó: Balogh Zoltán
Mondjuk így: reménykedve fejeztem be a Fekete péntek című írásomat:

…azoknak kellene fölfogniuk, hogy róluk és értük is kiállt és kiált a magányos ápolónő, akik most még az egészségesek közönyével és közömbösségével figyelik erőfeszítéseit.

Péntek reggel fölvettem a Sándor Máriától kapott fekete pólómat, ráraktam a kitűzőket, és még egy kokárdát is, végtére is Magyarországról van szó, ezt gondoltam, és nekem tényleg sokat számít az, amit képviselünk. Vállamra dobtam a fekete pulóveremet, elvittem az oviba a kislányomat, és közben figyeltem az embereket, a ruházatukat, kíváncsi voltam, úgy lesz-e, ahogy Sándor Mária remélte, jelesül, hogy feketébe öltözik Magyarország. A tízperces út alatt 23 fekete ruhás embert számoltam meg, jobbára fiatalokat, egyetlen ősz hajú, idős nénike viselt fekete ruhát, nem valószínű, hogy szolidaritásból, inkább özvegysége gyászával, vagy más hozzátartozó elvesztése miatt.

Azt gondoltam, a fiatalabbak jobban odafigyeltek Mária kezdeményezésére, tudatosan öltöztek feketébe, az idősebbek pedig, épp azok, akik valószínű, hamarabb kerülnek kórházba, rá se rántottak a világra, viselték, amijük még van, vagy, ami épp a kezük ügyébe került.

Tíz órakor a Szent István téren már együtt topogtam a pécsi demonstrálókkal, lelkes aktivistákkal, ápolónőkkel, hozzám hasonló civilekkel, aktív vagy jövőbeli ápoltakkal. Szerény táblák, főként a „Ne stadionokat! Kórházakat!” dominált, mint alapigazság: igen, azért a pár száz, max. egy-kétezer szurkolóért mégsem kéne milliárdokat ölni a stadionok építésébe, inkább talán orvosolni kellene az egészségügy bajait. Szépíthetném a dolgot, alkalmatlan vagyok rá: kevesen voltunk. És közben ez járt a fejemben: aki csatlakozik, nem csalatkozik.

Máriáért aggódtam: egy-két hete bejelentette, hogy föladja, utóbb pedig, hogy ha ez a fekete péntek kudarcos lesz, megerősíti elhatározását. Igaz, arról beszélt, hogy ő csupán egy ápolónő, nem szakszervezeti vezető, tehát nem az, akinek kötelessége lenne szervezkedni, demonstrációkat összehozni, egyáltalán: eljárni az egészségügyben dolgozók érdekében, és nem arról, hogy minek is csinálja tovább, ha nincs mögötte tömeg. Aztán, úgy látszott, mégiscsak van, lett tömeg: a Facebookon rengetegen biztatták, hogy ne hagyja abba, ne adja föl, jó ügyet szolgál, hiteles ember, bíznak benne, vigye tovább az ügyet, küzdjön értük, mindenkiért.

Ott, a Szent István téren azon gondolkodtam, hol vannak ezek az őt előretologató, biztató, harcra kész támogatók? Hol vannak azok, akikből erőt meríthetne Mária? Hol vannak a kollegák, akikért föláldozta és most is föláldozza a szabad-, de még a foglalt, másra használható idejét? Hol vannak az ápoltak, azok, akikkel bajlódnak az erőn fölül teljesítő, szerény keresetű nővérek? Hol vannak, akik értenek a szóból, akik megértik, hogy senkinek sem mindegy, hogy jó hátterű, kipihent, nem túlhajszolt nővérek őrködnek az ágyuk, vagy hozzátartozójuk ágya mellett? Hol vannak, akik mindig szépen elmondják: Mária, tarts ki, lélekben veled vagyunk!

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Lehettünk ötvenen, a kétórás sétára mellénk beosztott rendőrökkel együtt. Szívesebben írnék a föllelkesült tömegről, sajnos nem tehetem: föllelkesült társaság volt, a tömegnek nyoma sem. Sajnálom, ez volt.

Elindult a menet, irány a fül-orr-gége, ott pár fekete blúzos vagy pólós nővérrel találkoztunk, veletek vagyunk, mondták nekik a tüntető ápolónők, értetek is vonulunk, ölelések, puszik, tovább, irány a hospice ház. Közben meséli a velem gyalogló nővér, hogy itt iszonyatos a nővérhiány, egyharmada van csak a szükségesnek, „fregoli nővérek” rohangálnak, hol oda, ahova hirtelen menniük kell, hol a saját osztályukra, ahol tulajdonképpen lenniük kell. Itt is elidőztünk, örültek nekünk, ki feketében, ki pinkben és fehérben, a portásfülke ablakán ott a tábla: „Rögtön jövök!”, ami azt jelenti: nincs portás, és épp ráérős nővér se akad, aki ellássa a portás feladatait, egyikük szokta, hallom a nővértől. Az ablakokból ápolónő integettek a lentieknek, nekünk, nem vonulhatnak, munka van, nem is kevés.

A Megyei Kórházba nem mentem be, a kis küldöttségünk hamar kijött, ahogy hallottam, valaki beszólt nekik, hogy daloljuk el még egyszer a sárga rózsát, aztán húzzunk el innen. Gondolom, ők már megszokták, hogy úgy mennek a dolgok, ahogy, beilleszkedtek, beletörődtek, elfogadták azt, ami van, ami jut nekik, és hát nyomják a megszokott rizsát: úgyse történik semmi, mire ez az egész cécó? A Gyermekklinikán se találkoztunk rajongókkal, lassan belőlem is kitört az „úgyse történik semmi” érzése, és az járt a fejemben, nemcsak megértem, meg kell értenem Máriát, azt, hogy föl akarta adni, talán föl is adja, de

meg kell értenem a „tömeget” is, a tömeg lélektanát: semmi sem fog változni, ne is reménykedjetek, tovább épülnek a stadionok, viszik a pénzt a magánnyugdíj pénztárból, kiveszik a lóvét a Quaestorból, vásárolják a tévékettőket, adómentessé teszik a kaszinókat, nyomják a pénzt a fociklubokba, fölvásárolják a földeket, és persze IC-vé növesztik a felcsúti kisvasutat. Az ápolónők meg csinálják tovább, úgy és annyiért, mint eddig, meg is érdemlik, magára hagyták Sándor Máriát, akinek nem inge, ne vegye magára, akkor se, ha kockás vagy fekete.

Fölgyalogoltunk a Négyszázágyashoz, mellette már várta a vonulókat a Szívcentrum, szemben pedig a „pisipalota”, azaz a Vesecentrum. Ránéztem az órára: öt perc múlva dél. Fél egykor el kell hoznom a kislányomat az oviból. Talán nem is baj, hogy indulnom kell. Elköszöntem, és lehorgasztott fejjel ballagtam hazáig.

Apuci, megint ünnep van? - kérdezte a kislányom, amikor meglátta a kokárdát. Igen, mondtam, megint együtt ünnepel az ország.

Amikor a géphez ültem, hogy megírjam a nagy menetelést, megnyitottam az üzeneteimet is, ahol többek közt ezt olvashattam:

„Április 6-án kelt levelében fontos tájékoztatást adott az osztálya alá tartozó egészségügyi szolgáltatóknak az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Dél-alföldi Terüli Hivatala Ártámogatási és Finanszírozási Osztályának vezetője. A fontos tájékoztatást betűhíven közöljük:

Tisztelt Intézményvezető Asszony/Úr!

Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az orvosi bélyegzőkről szóló 50/2015 (XI. 12.) EMMI rendelet (továbbiakban: Rendelet) 3.§ (1) bekezdésében szabályzásra került a bélyegzőpárna színe: „A bélyegzőpárna színe kék”.

A Rendelet 5. §-a szerint a „A bélyegző jogszerű használatáért az orvos felelősséggel tartozik”.

Kérjük, hogy a fentiekről az Ön által vezetett intézmény orvosait tájékoztatni szíveskedjen.

Szeged, 2016. április 06.”

Ó, gondoltam, ha így állunk, akkor minden rendben van az egészségügyben! Kezdem érteni, hogy mért nem jöttek el sokkal többen. Azok mind otthon maradtak, akiknek ez így is jó. Akiknek az se baj, ha langyos a sör.

Forrás: Hír24

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!