vasárnap, december 11, 2016

 

Francisco de Goya festménye

Szabad egy fiatalember kissé naiv, de feltételezhetően jó szándékú megnyilatkozását komoly venni, miszerint Isten felszólításának birtokában van, és ennek megfelelően cselekszik? Ha hajlandóak vagyunk engedményt tenni, akkor utat nyithatunk a magánkinyilatkoztatásra hivatkozó epigonoknak, a jámborság köntösébe öltöztetett vallásosságnak, amely minden időben kiváltotta nemcsak az ateisták, hanem a józanul gondolkodó hívek elutasítását is. Talán ezért lehet a hívő emberekben is némi kétség az isteni felszólításra hivatkozó Orbán Gáspár propagálta „Felház” mozgalommal szemben.

A miniszterelnök fiának, Orbán Gáspárnak imára szólító internetes fölhívása széleskörű vitákat váltott ki a közvéleményben. Akadtak a gúnyolódást sem nélkülöző reflexiók, és az empátiáról tanúskodó vélemények is, mint például Hegyi Gyula lapunkban megjelent írása. Ez utóbbi azért is igen figyelemre méltó, mert a különböző világnézetek és az ahhoz kötődő, különféle megnyilvánulások tiszteletben tartására szólít fel.

Az ilyen jellegű megnyilatkozásokhoz mindenkinek joga van, amit eszerint attól az embertől sem lehet megtagadni, aki történetesen a miniszterelnök fia. S mivel a leszármazottak nem tartoznak felelősséggel a szüleikért, méltatlannak minősíthetőek azok az ellenzéki oldalról származó kritikák, amelyek a családi és ebből következően politikai színezetű relációi miatt támadták Orbán Gáspár magatartását. Lényegében véve erre a következtetésre jutott a Hír Tv egyik vita-műsora is, amivel akár lezárhatnánk az azóta is egyre szaporodó egyetértő és elutasító vélemények burjánzó sokaságát.

Tegyük hozzá: a családot – bárkié legyen is – tiszteletben kell tartani. S itt emlékezhetünk Tamás Gáspár Miklós lovagias hangvételű írására, amelyben a miniszterelnök leányát vette védelmébe a piszkálódó zsurnalisztákkal szemben. Jól tette. Noha ennek a családi szálnak a legjobb indulatú elemzések sem kerülhetik ki a sikeres közbeszerzéseit, amelyek kapcsán a kritikai kontúrok a korábbiaknál is élesebbek. Tamás Gáspár alapállása viszont maradandó intelem: nem engedhető meg, hogy személyes indulatok befolyásolják a kormány-kritikákat. Hogy személyeskedő sértések hangozzanak el ott, ahol tárgyszerű ügyek kerülnek terítékre. Egymást közt szólva: a hatalommal való visszaélés tekintetében amúgy sem tehetjük túl magasra a mércét, a rendszerváltás negyedszázada után a legkevésbé.

A magam részéről úgy gondolom, nincs jogom az embert megítélni, csak a cselekedetéről van véleményem. A tett persze mutat belőle valamit, de korántsem a személyiség egészét. Mert ennek nagyobbik része homályban marad.

Közéleti magánügyek

Orbán Gáspár akcióját nemcsak a fent említett felelősség szempontjából, hanem a tudatosság felől is meg lehet közelíteni, miként általánosságban a politikai elithez rokoni szálakkal kötődő személyek nyilvános szerepléseit. Aki ugyanis ebből a körből vállalja a nyilvánosságot, annak – megnyilatkozásának tartalmától függetlenül - tudnia kell, hogy a reflexiók nem fognak eltekinteni a családi háttértől. Hiszen a megszólaló azért kap az átlagembernél nagyobb figyelmet és terjedelmesebb médiafelületet, mert közismert személyhez fűződő rokoni kapcsolattal rendelkezik. És ettől mégsem lehet – ahogy Hegyi Gyula teszi - nagyvonalúan eltekinteni, mert okkal feltételezhető, hogy erre a nyilvánosságot vállaló szereplő is számít. Tegyük hozzá: az imatalálkozó azóta már elkönyvelhető sikere sem független ettől a családi háttértől.

Azt hiszem, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy kevésbé ismert személy felszólítása aligha lett volna képes kétezer fiatal közös imádságát megszervezni. Erre legfeljebb az országos struktúrával rendelkező egyházak és vallási felekezetek képesek. Ezért nem lehet mindezt közéleti vonatkozásoktól függetleníthető magánügynek tekinteni és a hozzászólókat a vallás- és lelkiismereti szabadságra hivatkozva feltétlen tiszteletre inteni.

Naivitás csodálkozni azon, hogy Orbán Gáspár akcióját nemcsak a kegyetlen kritikusok hozzák összefüggésbe a magát kereszténynek valló kormányzati politikával, hanem az természetszerűen beleillik annak sajátos tematikájába is. Akarva-akaratlan hozzájárul annak – vallási szempontból is vitatható - arculat-építéséhez. Ehhez képest meglehetősen gyenge lábakon áll Hegyinek az állítása, amely bizonyos kritikai attitűdöt feltételez: mintha a hagyományos és tekintélyelvű vallásossággal szemben megfogalmazódó újszerű, fiatalos és lelki megújulást szorgalmazó kezdeményezésről volna szó.

Ha viszont reális összefüggéseiben vizsgáljuk a jelenséget, akkor nem lehet eltekinteni az „áthallásoktól” sem. Gondolhatunk itt arra a korábbi kampány-szövegre is, amely azt akarta elfogadtatni az arra fogékony közvéleménnyel, hogy Szent István Felcsúton ajánlotta fel az országot Máriának. Amiben nem nehéz felismerni a kiválasztottságtudat páratlan megnyilvánulását, s ez az imatalálkozóra szóló megnyilatkozásból sem hiányzik.

A kinyilatkoztatásról

Az imatalálkozó meghirdetésének indoklásában felfedezhetők a magánkinyilatkoztatás ismérvei , amelyek teológiai szempontból a megítélés nehéz feladatát róják az értelmezőre.

A vallásos ember életében sokszor tapasztalja Isten gondviselő szeretetének jelenlétét. Ennek számos példáját találjuk az irodalmi művekben is. És nem csak a kifejezetten vallási ihletettségűekben. Ady „Az Úr érkezése” című versében írja: „Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

Ezek mellett a meghitt, csöndes önvizsgálatból és elmélyedésből származó szubjektív élmények mellett azonban vannak az úgynevezett magánkinyilatkoztatások tárgykörébe tartozó esetek, amelyek a Szentírásból ismeretes theofániák világához közelítenek. Mózest égő csipkebokorból szólítja meg a Mindenható, s különböző formákban nyilatkozik meg a pátriárkáknak és a prófétáknak, felhő alakjában a választott népnek. A középkor nagy misztikusai a Bibliában található leírásokhoz hasonló élményekről számolnak be.

A későbbiek során az Isten szerepét egyre inkább átveszik a közvetítők, a kanonizált szentek és kiváltképp Szűz Mária, akik különféle vallásgyakorlati feladatokat rónak a hozzájuk fohászkodó személyre vagy a személyen keresztül valamely közösségre. A feladatok gyakran meghatározott szándékú imádságok elvégzésére irányulnak.

Az efféle magánkinyilatkoztatások elbírálásakor szigorú és általában hosszú időt igénylő egyházi vizsgálatok kezdődnek, mert a csodákhoz hasonló jelenségeknél nagyon nehéz megállapítani, hogy mire - természetfeletti megnyilatkozásra vagy pusztán az érintett személy képzeletvilágára - vezethetőek-e vissza.

A fantázia nemegyszer túlteng, a vallásos buzgóság hallucinációt is kiválthat, ami félreértéseket, sokszor veszélyes következményekkel járó tévedéseket eredményez. Nem utolsó sorban a kiválasztottság-tudathoz társuló küldetéstudatot; azt a meggyőződést, hogy a magát Isten által megszólítottnak hirdető személy az embertársaival összehasonlítva - kiválasztottsága ürügyén - felsőbbrendű, akinek küldetése alapján joga van a többieket, mint neki alárendelteket instruálni. Ezekben az esetekben a vallási élményre való hivatkozást az önmutogató szerénytelenség leplezi le. Hogy ezt az intim eseményt a népszerűség - így, vagy úgy, de mindenképp – jól jövedelmező világába akarja helyezni. Tetten érhető az önkritika hiánya, amely nélkül a hit gyakran erőszakos fanatizmusba torkollik.

Az önkritika hiánya

Mert a magánkinyilatkoztatásban részesülő szentek meglehetős szerénységgel s olykor csak nagy nehezen, majdhogy’ nem szégyenkezve vallották meg szavakba nehezen foglalható, rendkívüli Isten-élményüket. Méltatlannak érezték magukat, hogy az Úr őket, esendő bűnösöket szent akaratának eszközévé teszi, s rajtuk, a tökéletleneken keresztül üzen. Mint a XVI. századi spanyol szerzetes, Juan de la Cruz, akit Keresztes Szent János néven tart számon az egyháztörténelem. Ő börtönéveiben, vagy közvetlenül azt követően kínnal-keservvel szólalt meg, s aztán végképp elhallgatott. Rá kellett döbbennie, hogy ami vele, vagy benne történt, az kimondhatatlan. Kortársának, a barokk kor másik szentjének, Avilai Teréznek a „Belső várkastély” című műve máig kedvelt olvasmánya a hívő embereknek.

De vajon nem túlzás-e egy fiatalember talán kissé naiv, de feltételezhetően jó szándékú megnyilatkozását összevetni a legnagyobb misztikusok műveivel? Aki arra hivatkozik, hogy Isten felszólításának birtokában van és ennek megfelelően cselekszik, az a lehető legmagasabb mércét állította fel. És ebben nincs pardon. Ha itt elkezdünk jóságos engedékenységgel alkudozni, akkor utat nyitunk a gomba módra szaporodó, magánkinyilatkoztatásra hivatkozó epigonoknak; az önkritika hiányáról tanúskodó, ámde a jámborság köntösébe öltöztetett vallásosságnak, amely minden időben kiváltotta nemcsak az ateisták, hanem a józanul gondolkodó hívek elutasítását is.

Talán ezért, az önkritikai elem hiánya miatt lehet a hívő emberekben is némi kétség az isteni felszólításra hivatkozó Orbán Gáspár propagálta „Felház” mozgalommal szemben. S talán azért is van annyiféle, egymásnak szögesen ellentmondó vélemény, mert valójában nem lehet pontosan tudni, hogy mi és miért történik.

Mivel azonban a miniszterelnök fia a nyilvánosság éle állva hirdette meg ezt a feltételezhetően folytatódó mozgalmat, magától értetődő, hogy a közfigyelem - hűségesen avagy ellenségesen, de mindenképp továbbra is - szemmel tartja. Mert nem lehet azzal elintézni a kérdést, hogy nem történt semmi különös: a fiatalok összejöttek és imádkoztak. Hiszen ez még kételkedésre hajlamos világunkban sem annyira rendkívüli. Vallási indítékú ifjúsági találkozók egyáltalán nem tekinthetőek ritka eseménynek, évente több ilyen rendezvény nagy érdeklődés mellett lezajlik, de csak a „házigazda”, a szervezést végző egyház vagy vallási felekezet berkein belül, a közvetlenül hozzájuk tartozó, illetve ökumenikus megfontolásból, a keresztény-keresztyény fiatalság számára hirdetik. A „Felház” mozgalom azonban már most, a kezdetekor is a szokásosnál szélesebb körű érdeklődést váltott ki, így okkal feltételezhetjük, hogy a továbbiakban komoly következményei lesznek.

S itt az újabb bökkenő: nem is annyira vallási, mint inkább politikai következményekre számíthatunk. Mert ebben a történetben mégsem az látszik a legfontosabbnak, hogy a fiatalok imádkoznak. Ezt – mint említettem – Orbán Gáspár felhívása előtt is megtette és ettől függetlenül meg is fogja tenni a hazai ifjúságnak az a része, amely vallásos vagy a vallás iránt kellő mértékben érdeklődik. S azzal sem térhetünk napirendre a dolog fölött, hogy a választék – nevezetesen az ifjúsági közösségek – bővülésének osztatlanul örülhessünk. A vadonatúj kezdeményezés műfaját tekintve mégiscsak más, mint a hagyományos, ehhez alig-alig hasonlítható alkalmak.

Mert azt ugyan teljes bizonyossággal ez idő szerint nem tudhatjuk, hogy az Isten szólt-e Orbán Gáspárhoz, azt viszont igen, hogy a miniszterelnök fia szólt az ifjúsághoz.

Azonban reménykednünk kell, mégpedig a legvégsőkig, hiszen jobbára úgy sincs másunk, mint a remény, hogy mindebből nem egy ahhoz hasonló történet fog kikerekedni, amely Antiszthénesz és Szókrátész találkozásáról szól. Az előbbi, mivel a szegénységet vallotta a legfőbb erénynek, rongyos ruhában ment látogatóba. Mikor Szókrátész meglátta, csak ennyit mondott: Antiszthénesz, rongyaid mögül kilátszik a gőgöd.

Nehogy a vallásosság mögül, mint annyiszor, ezúttal is kikandikáljon az attól idegen szándék.

S ez nem valamiféle rosszindulatú ellenzékiségre visszavezethető kétely, hanem a Katolikus Lexikonból vett idézeten alapszik, mely szerint „a magánkinyilatkoztatás tartalmát azon a személyen kívül, aki közvetlenül kapta, más nem köteles kétkedés nélkül elfogadni”.

Giczy György
Forrás: Népszava

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!