Just for fun
Itt ülök egy 5*+-os szálloda légkondicionált szobájában, a Szahara keleti határán, a Vörös-tenger partján, az egyiptomi Hurghadában. Fura, de egyre azon agyalok, mi a fenének utazik az ember? Piszkosul fáj a hátam, az éjszaka alig két órát aludtam, ráadásul rohadtul nem bírom lerázni magamról mindazt, amit annyira szeretnék. Vágó István adta egy utazós könyvem előszavának ezt a címet: Utazni élvezet. Jó, nyilván ott bujkált fejében a KFT egykori slágere. Mégis, hogy lehet ősz
Tekintsünk el a haszonelvűség valamennyi formájától. Attól, hogy dolgunk van a világban. Üzletet kell kötni, diplomáciai misszióban
Magad mögött hagyni mindent. Mert rohadtul eleged van abból, hogy megcsináltattad ezt a kibaszott gerincműtétet, hogy ne fájjon a hátad, s hogy megint olyan élvezet legyen a motorozás, mint régen. Ehelyett, ha lehet, most még jobban sajog mindened. Azt hitted, mostanra felépülsz, ám a rehabilitációt még el se kezdhetted. Ráadásul a testedbe épített fémek, amelyek miatt az összes reptéri fémdetektor terrorriadót jelez, amikor áthaladsz rajta, közel két és fél kilóval növelték a testsúlyodat.
Bot nélkül mozdulni sem tudsz. Leginkább a gurulós járókerettel megy a közlekedés, azzal azonban – az otthonról szinte ismeretlen akadálymentesítés ide, akadálymentesítés oda – meglehetősen nehéz A-ból B-be jutni a parti homokban, vagy a medence lépcsőjén a vízbe ereszkedni. Vízben tartózkodni egyelőre amúgy is csak módjával szabad, de hát mit tehet az ember, ha itt medence medence hátán. Nem igazán érted azt sem, miért van, hogy a tenger mellett legtöbben medencében ücsörögve, őrülten ugráló gyerekek vad falkái között tudják csak elképzelni a pihenést?
Menekülsz az elől, hogy hetek óta lakásfelújítások töltik ki az életed. Persze se a mesteremberek, se a bútorok nem akkor érkeznek, amikor várod. Menekülésre késztet az is, hogy a méretezés egyáltalán nem tartozik a hazai jó gyakorlatok közé. Kikészít a járókereted alatt rohangáló, egyre szaporodó kölyökkutyák hada. Ahogy annak tudata is, hogy éppen egy éve maradtál olyan egyedül, mint a sivatagban nyíló ezeréves Welwitschia mirabilis.
Szóval elég volt. El kellett jönni. Legalább néhány napra. És most itt vagy, beszorulva a Vörös-tenger és nyolc és fél millió négyzetkilométernyi irdatlan sivatag közé. Ismered mindkettőt, de mit kezdesz vele? Segít-e lerázni magadról mindazt, amit örökre le kellene ráznod? Előtted medencék, a napozóágyakon békés holland nyugdíjasokkal, mögötted a Szahara. A homok, a sziklák egy másik országból, egy másik történetből mintha ismerősök volnának: Csak a kakaóvaj illatát érezte. A nap fehéren izzott fölötte. Semmi fájdalom. Mintha hanyatt fekve, pár centiméterrel a sivatag kövei fölött lebegett volna. Az agya végtelenül lassan fogta fel, hogy ez a minden fájdalom nélküli lebegés, csak rosszat jelenthet. A gerincét ért lövedék ütötte sebről semmit nem tudott. Azt a kevés vért, melyet vesztett, már órákkal korábban felszívta a homok. Egyedül a lány bőréből áradó kakaóvaj illatát érezte.
Idepottyantam egy havas, Budapesti reggelből, a 30 fokos melegbe, kicsit felejteni. Vag
