csütörtök, november 15, 2018
728x90 EU Imagery

Mindjárt három. Araszolok a Lehel tér felé. A forgalom kezd sűrűsödni.

Közeledik a délutáni csúcs. Várnak rám, sietek. Az ember ilyenkor nekifeszül. Már eleve nyugtalanul indul el. Kiszámíthatatlan, mikor akadsz el egy dugóban. Oké, igen, lehet jönni az okosságokkal, tényleg elindulhattam volna 10 perccel korábban. 

Utálom ezt a borongós, szürke időt. Utálom a hideget is. Utálom, hogy fáj a műtéti sebem. Utálom, hogy el kellett jönnöm otthonról. Egyáltalán, ilyenkor mindent utálok. Pedig a kocsiban a hőmérséklet pontosan annyi, amennyire beállítottam, a kedvenc Gerendás-zenéim ölelnek körül, mégis türelmetlen vagyok. Magamat is utálom, ahogy szinte keresem, ki az, akin levezethetném ezt a kora délutáni feszültséget. Mint rendesen, hölgyek, tanuló vezetők, idősebb urak, helyismerettel nem rendelkezők előnyben. Ismerős, nem?

Persze tudom, hogy keresni sem kell. Tutira szembejön velem valami, s már bőgethetem is fel a motort, nyomhatom a dudát, nyakára járhatok az előttem haladónak. Azzal szoktam nyugtatni, hogy nem, ez nem én vagyok. Van hajam, ha gyérül is, és egyáltalán, nincs is BMW alattam. Éljenek a klisék, a közhelyek, az előítéletek. Elbújok mögéjük. Én nem vagyok ilyen.

A kocsisor kezd belassulni. Gerendás Peti viszont csak énekel egyre, a maga utánozhatatlanul szeretni való stílusában. Ez megnyugtató. Dobolom a ritmust a kormányon. Istenem, napjában hányszor dohogom magamban, hogy mi a francért nem haladunk már, ha egyszer pár száz méterrel előttem zöldet mutat a lámpa. Tudom, lehet az oka akármi, hisz nem látok el odáig, de én itt állok egyhelyben, a lámpa zöld és hogy a fenébe történhet meg, hogy nem mozdul senki. Ez most épp egy lírai dal, én mégis egyre erőteljesebben hozom a négyeket a kormánykeréken. Végre megyünk előre 10 métert. Ám aztán megállunk újra.

Elhajolok jobbra, balra, megemelkedek kicsit az ülésben, de nem látok semmit. Érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. El fogok késni. Jobb lett volna a part menti úton. Persze, hogy jobb lett volna. A Népfürdő utca felé. Gondoltam is rá, de… De mégse. Hisz csak három körül jár az idő. Ilyenkor azért lehet még haladni. Mindegy, már amúgy is késő bánat. Legközelebb majd okosabb leszek. Csak menjünk már.

Hirtelen meglódulunk. Ez az. Jó tempóban jutunk egész közel a lámpához, aztán piros, megállunk, de nyugi, mindjárt zöld, azzal át is juthatok. Nosztalgiával gondolok a New York-i zöldhullámokra. 10 kilométereket lehet menni egy lendülettel. És igen, kiszámítható. Nem véletlen, hogy a toronyházak kivitelezési dokumentációja tartalmazza azt is, hogy az építőanyagot szállító teherautó konvojok melyik nap, hány óra hány perckor haladnak majd végig a sugárutakon. Na, ez itt aligha menne. De akkor is, mindjárt zöld, aztán könnyebb lesz.

Talán már csak ezt a csuklóst kell megvárni, hogy ráforduljon a szemközti sávra. Mindig csodálom, ahogy ezek a hosszú, kék hernyók forgolódnak a szűk utcákon. Jogsim van hozzá, de őszintén szólva, azért gyakorlat nélkül ez kemény lenne. Most miért állt meg? Itt vesztegel a zöldre várakozó sor előtt keresztben. Az istenért, menjen már odébb. Lassan jut el az agyamig, hogy a túloldalon álló emelőkocsi miatt nem tud befordulni. Visszatolatni nem tud, csak áll ott mozdulatlanul, mintha most pottyant volna le valami hatalmas almafáról, s még nem tudná eldönteni, hogyan másszon vissza.

A lámpa végre zöldre vált. Rendes körülmények között ennek örülni kellene. Most azonban csak fokozódik bennem a feszültség. Zöld, még mindig zöld, még mindig, mi azonban nem mozdulunk, mert egy … Most már tutira elkések.

A szemközti sávok teljesen kiürültek, mivel a kék hernyó az ellenkező irányból is elzárja a forgalmat. Innen-onnan dudálás hallatszik. Előbb rövidebbek, mintha elnézést kérnének, hogy hangot mernek adni a nemtetszésüknek, aztán egyre hosszabbak, egyre agresszívabbak. Nyomnám én is, de próbálok uralkodni magamon. Azt mantrázom, hogy az úgysem segítene. Gerendás is kezd idegesíteni. Épp a Túl késő szól, de hogy jön ez ide? Ha érzed egy szürke reggel, hogy tőlem már semmi nem kell, s eltűnnél. / Kérlek, nézz egy percre a rétre… Mi az, hogy nem kell tőlem semmi? Milyen rét? Hát hol a fészkes fenében van itt rét?

 A busz vezetője kihajol az ablakon és élénk gesztusokkal magyaráz valamit az emelőkocsi sofőrjének, aki széttárja a karját. Látszik rajta, se kedve, se módja nincs arra, hogy megoldja a helyzetet. Őt ideküldték, neki be kell fejeznie ezt a munkát. Ez az ő hivatása, missziója, vagy a csoda tudja, hogy mije. Amikor visszamegy a járművéhez, csak akkor veszem észre, min dolgoznak. Mi az a fontos küldetés, amely miatt – ahogy előre, s hátra pillantok – több száz kocsi kénytelen vesztegelni. Mi az a mellőzhetetlen és halaszthatatlan közérdek, amely ezt az áldozatot követeli e türelmetlen közösségtől a Lehel tér környékén. Hirtelen nyilall belém. De hát kérem, itt éppen Harrach Tamás fideszes képviselőjelölt választási plakátját próbálják komótosan felszerelni egy lámpaoszlopra.

Az asszociációimat megtartom inkább magamnak. Ez egy kemény hely. Harrach Péter fiának képe ott fog tehát lobogni, végig a Váci úton, a XIII. kerületben, Angyalföldön. Hiszékeny Dezső ellen nem lesz könnyű dolga. Még akkor sem, ha – ahogy az arcképe mellett hirdeti – nekik Magyarország az első. Biztosan így van, bár felötlik bennem a 444.hu egy néhány évvel ezelőtti írása, amely szerint Harrach Tamás önkormányzati képviselőként kültag volt egy olyan cégben, amely három trafikot üzemeltetett. Remek biznisz. Jó, ne legyünk elfogultak, az üzlet tényleg lehet, hogy csak a második a számára. A lényeg, hogy, így is, úgy is Magyarország az első.

Oké, de mindezt nem lehetne éjszaka? Épp a csúcsforgalom kezdetén kell, hogy Magyarország a legfontosabb legyen nekik? A dudaszó egységes hangzavarrá folyik össze. Gerendás ide, Gerendás oda, megnyomom én is. Először néhány rövidebbet, aztán egy hosszan elnyúlót. És jólesik. Elégedetten nézek körül, várom a hatást, de semmi.

Az, hogy itt kell állnom, önmagában is dühítő. Azonban az okot megértve, az idegösszeomlás határán járok. Hirtelen felvillannak előttem egy Michael Douglas film, az Összeomlás képei.

Forrás: filmezzünk.hu

Szerintem az egyik legjobb filmje. Sokáig nem tudtam összerakni, mi fogott meg benne. Most végre megértettem. Hiába, mindig tanul az ember.

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all