Regős Róbert: Orbán a Galaktikus Köztársaság ellen
Az állatvilágból közismert az a magatartásforma, amikor – hát, nem is tudom, mi volna itt a helyes megfogalmazás, talán ez – a gerincesek, szóval a halak, kétéltűek, hüllők és emlősöktermészetes méretüknél jóval nagyobbnak mutatják magukat. Az etológusok szerint, ezzel részben félelmüket igyekeznek leplezni, részben pedig, az előbbiekkel nyilván szoros összefüggésben az ellenfeleiket elijeszteni. Mindenki látott már a tüskéit égnek meresztő tarajos sült,
tollait felborzoló, agresszívsiketfaj
támadáshoz készülő oroszlánhalat,
vagy éppen két lábra állva fenyegető medvebocsot.
Nos, az eddigiekből annyi mindenesetre kitűnik, hogy a méretnek igenis van jelentősége. Magatartáskutatók azt is állítják, hogy a magasszintű intelligenciával rendelkező kutyák, a méret érzékelésének köszönhetően egészen pontosan fel tudják mérni, van-e esélyük egy másik négylábúval szemben. Ha nincs, akkor szinte soha nem bocsátkoznak küzdelembe. Marad az, amit oly gyakran tapasztalunk. Az aprócska ebek félelmükben veszettül ugatják nagyobb termetű fajtársaikat.
Az ember eredendően természeti lény. Hasonló viselkedésminták a homo sapiensnél is megfigyelhetők. Vidéki kocsmákból ismerjük azt a testtartást, ami arra emlékeztet, mintha az illető két jókora dinnyét hordana izzadó hóna alatt. Vagy ott van – jaj, de nem szeretném rajongótáborát magamra haragítani – a saját, tegyük hozzárögtön, hogy kiérdemelt
A lényegre térve, fogadjuk el, hogy valahol Orbán is csak ember. Nyilván megvannak az ő félelmei is. A diplomáciai eseményeket rögzítő fotókon jól látható, mennyire igyekszik a testmagasságánál sudárabbnak, vagy legalábbis az elképzelt jelentőségének megfelelően magasnak mutatkozni. A zsebre tett kézről nyilván ő is tudja, hogy faragatlanság. Ez a nonverbális gesztus azonban egyszerre elégíti ki a könnyedség látszatára való törekvést és az „én ezt is megtehetem” tekintélyelvű mozgásformáját.
Orbán maga számolt be fiatalkori félelmeiről. Az embernek szinte az az érzése, hogy kényszeresen kreál magának ellenségképeket. Egyre nagyobbakat, hisz egy vezető elismertségét és tekintélyét nyilván azon is le lehet mérni, milyen, s mekkora ellenfelekkel kell napról napra felvennie a harcot. Olyan ez, mint a bokszban. Előbb az amatőrök apróbb bajnokságain kell vitézkedni, aztán valamely világversenyen, jó esetben olimpián. Utána jöhet a profi pályafutás, felvezető meccsekkel, gyengébb ellenfelekkel szemben, majd következnek a címmeccsek. Előbb alacsonyabb színvonalú szervezeteknél, majd a tekintélyesebbeknél. Végül
Mintha a miniszterelnök is valami hasonló utat járna be. A félelmei közül ismerjük az apai pofonokat, melyekről egy 1989-es interjúban számolt be. Aztán tudható az is, hogy egyetlen ellenzéki figurától tart a kezdetektől a mai napig. Ez a mumus nem más, mint Gyurcsány Ferenc. Úgy tűnik azonban, szép lassan hozzászokott a Gyurcsány irányából érkező fenyegetéshez, s mára komolyabb ellenfelekkel szemben is igyekszikmegmutatni
Lehet így is külpolitikát csinálni. Akár az elefánt a porcelánboltban. A történet végét mindannyian ismerjük. Hét év, gyakorlatilag háziőrizetben.
Az jár az eszemben, hogy lehet-e még ezt fokozni? Mi az, amivel még szembe fordulhatunk, és nagyobb, mint az ENSZ, hogy aztán ő ettől is még nagyobbnak tűnhessen. Csak jó volna találni ellenségképnek valami galaktikus birodalmat. Nem. Ismerve a körülményeket és a demokráciáról alkotott elképzeléseit, szerencsésebb v