Regős Róbert: Megalkuvás és szemérmeskedés nélkül az Orbán-beszéd margójára

Beszéljünk úgy, ahogy Magyarország miniszterelnöke elérkezettnek tartja, megalkuvás és szemérmeskedés nélkül.

Március 15-e valahogy mindig nagy vágyakat és reményeket ébreszt a magyarban. A vágyak többnyire őszinték, a remények legtöbbször csalfák.
A Kossuth tér gőgös szónoka, zivataros évszázadok ide, zivataros évszázadok oda, már beszéde elején eddig alig látott csatát vízionál. Elképzelem, ahogy karon ülő gyermekként megkapja első ólomkatonáját. Egészen addig még talán billegett benne, hogy tűzoltó legyen, vagy katona, esetleg vadakat terelő juhász. Ott azonban, aprócska ujjai közt azzal a figurával eldöntötte, bizony hadvezér lesz ő, s győztes csatákra fogja vezetni népét. Akkor még nem tudhatta, hogy az ólomkatona veszélyes is lehet. Bármilyen forma önthető belőle.

Most pedig itt áll az övéi előtt és szónokol. Igen, az övéi. Magyarok. S aki magyar, az vele van. Mindenki más idegen érdekeket szolgál. Az ő összmagyar masszája egyívású, egy színű, egy hitű, egy értékrendet követ. Divatos szóval homogén. Most azonban ettől a tömegtől, az övéitől, el akarják venni az országukat. Orbán az ő igaz magyar szemeivel borús jövőt lát. Az ő szeme annyit észlel, hogy „a nagy nyugat-európai nemzetek lépésről lépésre, kerületről kerületre, városról városra veszítik el hazájukat.” Az ő mindent látó nemzeti szeme azt nem érzékeli, hogy ezeket a nagy európai országokat ez a legkevésbé sem zavarja. Rég túl vannak ők már azon, amitől Orbán a magyarjait félti. Pontosabban évszázadokkal ezelőtt helyretették azt, ami soha nem volt igaz: az egységes nemzet vízióját. Neki is elég volna persze végignézni a Kossuth téren összegyűlteken. A vak is látja sokszínűségüket. Elég volna megkérdezni a családnevüket. Rögtön látná, hány nép kavarog közöttük. Elég volna észrevenni hányféle származásra utalnak a transzparenseken felbukkanó településnevek. Vagy elég volna hallania magát. A nyelvet, amelyen fennhangon szónokol. Hány féle idegen hatás tette ilyen gyönyörűségessé?

De nem. Ő mintha most is ujjai közt szorítaná ólomkatonáját. Háborús helyzetet vízionál. Azt hazudja, hogy el akarnak üldözni bennünket innen. Azt hazudja, hogy a helyzet megítélésében egymásnak feszülő két erő a nemzeti érzelmű milliók és a világpolgári elit. Mert így egyszerű. A fekete áll szemben a fehérrel. A jó a rosszal. S mi, Európa legkisebb királyfiai, Góliátnak nekifeszülő Dávidjai, egyedül mi látjuk jól a helyzetet. A veszélyt, ami a kultúránkra leselkedik.

Mi védjük meg Európát. Méghozzá akkor is, vagy akár annak ellenére, hogy Európa nem kér ebből a védelemből. Orbán lázálma szerint ők majd tapasztalni fogják, hogy milyen kisebbségben élni az Afrikából, Közép-Keletről, s a jó ég tudja, még honnan bevándorolt többség között.

Igazi történelmi felelősség az övé. Elérzékenyült, könnyes szemmel nézi ólomkatonáját. Sikerült egy olyan képzelt világot teremtenie, amelynek valóságos voltában magyar választópolgárok milliói hisznek, s boldogok e hitben. Közben sikerült egy olyan valóságos világot is teremtenie, amelynek kevés számú haszonélvezője boldog e haszonélvezetben. S e kettős világ, a képzelt és a valós világ középpontjában ő áll. Egyedül. És látá, hogy jó.

Aki fenyegetni meri ezt a kettős világot, az jobb, ha reszket. 2018. március 15. legfőbb üzenete ez. Ha hiszel a Fidesz teremtette képzelt világban, féltened kell azt az illúziót, amit káprázatként kaptál. Ha a haszonélvezők közé tartozol, jobb, ha reszketsz, mert – elég ránézni a párt választási listájára – azonnal a hatalom perifériájára kerülhetsz, ha hiba csúszik a gépezetbe. Ha pedig másképp gondolkodsz, akkor a legjobb, ha egyenesen rettegsz, mert elégtételt fognak venni rajtad, „erkölcsi, politikai és jogi elégtételt.” Hogy ez mit jelent, abba jobb bele sem gondolni. Tisztában vagyunk azzal, milyen országokat tekint Orbán mintaállamnak. Azzal is, hogy ezekben milyen sors jut mindazoknak, akik nem az elvárt irányba húznak.

Egyről azonban a fenyegetések közepette megfeledkezett a szónok szónoka. Éppenséggel arról az egyszerű tényről, hogy beszédét március 15-én tartotta. Ezen a napon Magyarország évről-évre egy olyan történelmi eseményre emlékezik, amikor soknemzetiségű, sokvallású és sokféle kultúrájú népe egy emberként fordult szembe minden fenyegetéssel. Jó lesz egy kicsit erősebben szorítani azt az ólomkatonát.

Címkép forrás: Marjai János / 24.hu 

Forrás: Bloggerbob.blog.hu