Regős Róbert: Az "arany" csapat avagy futball százmilliárdokért

Három dologból van nagyon elegem. Egyrészt a hazai egészségügyből, s az ezzel szerintem szorosan összefüggő állapotomból.

Kezdem baromira unni, hogy hónapok óta mellőznöm kell azt az aktív életmódot, amelyet megszoktam, s amelyben többnyire jól érzem magam. Azért az nehogy már rendben legyen, hogy ennyi idővel egy – jó, viszonylag kemény – gerincműtét után, még mindig pokoli fájdalmat okoz, ha néhány órát kocsiban ülve zötykölődöm A-ból B-be a kifinomult hazai úthálózat kátyúban gazdag szürke aszfaltcsíkjain.

Másodszor a magyar politikai élet az, amitől hánynom kell. Még csak azt se tenném hozzá, hogy a választásokhoz közeledve válik közéletünk egyre elviselhetetlenebbé. Kezdem azt hinni, itt nincsenek fokozatok. Ami undorító hányadékra emlékeztet, az minden körülmények között, mindenhol és minden időben undorító. Az elkeserítő leginkább az, hogy a kampányon kívül semmivel se nézik kevésbé hülyének a választópolgárt, mint a kampányidőszakban. Az egyik oldalon hazaküldik Soros Gyuri bácsit és üres lakások összeírásával riogatnak, ahova majd agresszív, a keresztény kultúrát meggyalázó, hittérítő muzulmán nagycsaládosokat fognak telepíteni, s az integrációjukat horribilis adóforintokkal támogatni. Közben a legújabb hírek szerint, gyilkosoknak, drogkereskedőknek és az ISIS-t és a terrorizmust támogató személyeknek árulnak busás haszonnal letelepedési kötvényeket, majd szintén a terrorizmus támogatásával alaposan gyanúsítható személyeken keresztül mossák tisztára azt, valamint a nyertes Uniós pályázatok úgynevezett " alkotmányos költségét” (Forrás: index.hu). A másik oldalon meg megy a metaforikus szájtépés, ahol a jelenkori szarból a nemzetet kirángatni és megváltani készülő ellenzék egymást szívatja.

Attól tartok, április 8. tétjének lehetséges sokszínűsége végtelenül leszűkült, miközben e tét mértéke valóban óriásira növekedett. A legjobb az lenne, ha úgy, ahogy van, elfelejtenénk a kampányt, elfelejtenénk az egymással jobbról is, balról is szembenálló erővonalakat. Egyszerűen április 8-án fogja magát mindenki – de tényleg mindenki – és menjen el szavazni. Aztán a fülke magányában a szívére és a józan eszére hallgatva, vagy csak úgy just for fun húzzon x-et oda, ahova éppen jólesik.

Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy totális politikai elit váltására van szükség. A neveltetésem tiltja, hogy még egy ilyen szubjektív, könnyed írásos formában is, mint ez a blog, leírjam a kendőzetlen véleményemet. Azt, hogy húzzon mindenki a … Mert ugye bizonyos szavakat nem írunk le.

Apropó, de szép szó ez a kendőzetlen. És milyen bölcs, tartalomdús kifejezés. Talán arra utal, hogy az igazságot olykor bizony nehéz elviselni. Mindenesetre Mózes II. 34. 29-35. nagyon szép példáját adja annak, hogy miután Mózes beszélt az Úrral, az arca úgy ragyogott az igazság fényétől, hogy attól megriadtak az emberek, ezért fátyollal kellett lepleznie azt. Amikor visszatért az Úrhoz, akkor persze nem volt szükség a fátyolra. Többet kellene olvasnunk ezeket a szövegeket, akkor talán kevésbé félnénk a leplezetlen igazságtól.

A harmadik dolog, amelytől ki vagyok borulva, a lakásfelújítás. A műtét utáni állapot nyilván súlyosbító körülmény, de akkor is. Hetek óta mesteremberek jönnek, mennek, fúrnak, faragnak. Teljesen kész vagyok. Nyugodtan félrevonulni még a mosdóba se lehet, ha idegenek vannak a lakásban (folyamatosan). Előbb a korábbi burkolatot szedik fel, majd lerakják az új szalagparkettát. Pár napra rá kiszedik az ajtókereteket, amitől olyanná válik az egész ingatlan, mintha bombatalálat érte volna, vagy mintha a “Blaha aluljáróban” csöveznek, csak itthon a közterületes nem büntet (még...). A vezetékek helyét vésik a villanyszerelők, miközben azt érzed, a dobhártyádon kopácsolnak a hülye kalapácsaikkal. Több hetes csúszással megérkezik az asztalos és elkezdi összeszerelni az új konyhabútort. Megszólal a kaputelefon, hogy meghoztak mindent, ami a kandallóhoz kell. Egy másik szállító a hűtőgéppel esik be. Te meg csak fizetsz, fizetsz, fizetsz, fizetsz, s közben az az érzésed, esélytelen, hogy életben maradj addig, mire minden a helyére kerül. Pedig van, aki segít, intézkedik helyetted, veszekszik a mesteremberekkel, mert te az állapotod miatt mozdulni sem tudsz és olyan barát is van, aki kölcsönzi a lakását addig, amíg el nem készül az enyém. Nagyon gáz, hogy hála helyett gyakran csak morogsz vele, pedig dehogy akarod megbántani. S akkor a fürdőszobához még hozzá sem nyúltál. Soha többet lakásfelújítást, de azt el kell mondanom, hogy nem lehet normális szerelőket, szakembereket találni, mert aki él és mozog, már Ausztriában, Németországban, vagy éppen Angliában dolgozik, az itthon maradtak meg nem tudják tartani az iramot és a minőséget sem sokszor...

Na, tessék. A francba! Már megint azon kapom magam, hogy arra, amiről valójában írni akartam, csak egy hosszú – jó esetben talán nem érdektelen – bevezető után kerülhet csak sor. Meglehet, itt a blogban kicsit szószátyár vagyok. Szóval, mi mást tehetnék, fekszem a kanapén, mert az orvosok hosszú hetekre szóló ágynyugalmat írtak elő, egyszer csak eszembe jut a felejthetetlen Márkus László és Almási Éva ugyancsak örökbecsű jelenete, a Mi kerül ezen a fotelon 7.200 Ft-ba, még 1976-ból? A nagyságrend mára persze három számjeggyel nagyobb, de a jelenet ugyanúgy előadható volna. Csak akkor nem volna min feküdni tovább.

Feküdtem tehát az ágyon, a tv-vel szemben. Nem, juszt sem kapcsolgattam ide-oda. Nem is lett volna semmi értelme. Pontosan tudtam, mire számíthatok. Vagy népbutító politikai propagandára, vagy élvezhetetlen sorozatokra és vetélkedőkre. Marad a foci. Ha lehet, soha nem nézek közvetítéseket. Semmi bajom a magyar labdarúgás rajongóival, nekem egyszerűen más jön be. Hallottam a kazahok elleni vesszőfutásunkról is. Mégis, kedd este, fekvésre kárhoztatva, nem volt mit tenni, maradtam a Magyarország – Skócia meccsnél. Hiba volt.

Azon kevés magyar állampolgár közé tartozom, aki bevallottan nem ért semmit a focihoz. Ezért aztán abban, amit láttam, valójában lehet, hogy én vagyok hibás. Úgy érzékeltem, 11 magyar játékos rohangál minden elképzelés nélkül a pályán. Akartak. Piszkosul akartak, ez azt hiszem nem volt vitatható. Erről árulkodtak a meccs után nyilatkozó Lovrencsics Gergő könnyei és szavai: Elég volt a vereségekből. Őszintének tűnt.

A második félidőben minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy a szünetben a szakértők által felvázolt játékrend nyomait felfedezzem. Mondom, lehet, hogy én vagyok a hibás, de nekem nem sikerült. Pedig merő jóindulatból, egykori színházi emberként a szemem előtt zajló őrült futkosásra minden erőmmel igyekeztem ráhúzni Poloniusszavait Shakespeare Hamletjéből. „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Nem ment. Amit láttam, abban nem volt semmiféle rendszer, csak görcsös erőlködés, őrült rohangálás. Aztán, amikor Szalai a tizenhatoson belül egyedül állt a skót kapussal szemben, s még azt a helyzetet is sikerült kihagynia, feladtam.

Egy másik sporthír futott át az agyamon. Az évek óta a BL-ben négy közé jutó veszprémi kézilabdázók egy elrontott hazai és egy súlyos vereséget hozó nemzetközi meccs után nem kapják meg aktuális juttatásaiknak a minimálbér fölé eső részét. Az azért soha nem haszontalan, ha a dolgoknak van következménye. Úgy tűnik, a hazai labdarúgás vezetői még nem ismerték fel ezt az alapigazságot.

A magyar szurkolók kemény magja hol TV székházat rohamoz, hol pártszékházat védelmez. Közben a skót drukkerek a külföldi barátságos meccsek alkalmával rászoruló intézményeket támogatnak. Százmilliárdokat költünk közpénzből stadionokra, s méltán nagynevű egykori labdarúgóink nevét méltatlanul bitorló labdarúgó akadémiákra. Úgy tűnik, minden eredmény nélkül. Az agóniából láthatóan feltámadni képtelen magyar labdarúgás legújabb teljesítményét látva, mi más járna az eszemben, mint Márkus László szerepének szavai: Mi kerül ezen a focin több százmilliárdba?

Fotók: facebook.com / lakas-felujitas.hu / m4sport.hu /

Forrás: BloggerBob.hu