Regős Róbert: Boszorkányüldözés Alföldi módra
Évek óta úgy vagyok vele, ha valahol Alföldi-rendezést tűz műsorára egy színház, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megnézzem.
Fogtam hát magam, s a délutáni infúzió után átautóztam Szombathelyre. Nem le, nem föl, egyszerűen át. A jegyet A salemi boszorkányokra már napokkal előtte lefoglaltam, mert egy ilyen előadás manapság a kurrens árucikkek közé tartozik.
Így szeretem. Amikor a darab úgy az 5. és 10. alkalom között megy le egyben. Túl a főpróbahét fáradtságán és feszültségén, túl magán a főpróbán, túl a premier kardot nyelt közönségén, túl a bemutatót követő, hibákra sarkalló eufórián, de még innen azon a stádiumon, amikor kezdenek rutinszerűen menni a dolgok, s a színészek elkezdik szórakoztatni magukat. Ezúttal azt hiszem, sikerült elcsípnem egy ilyen estét.
Nagyra tartom Alföldi művészetét, s méltatlannak azt, ahogy újabban bánnak vele. Most mégis igyekszem háttérbe szorítani az elfogultságomat, s kizárólag az alapján ítélni, amit látok, bár előre jelzem, eszemben sincs színházi kritikát írni. Az nem az én asztalom.
Már a nyitókép mellbevágó. A 17. század végi történetet megidéző előadás kulisszái a 60-70-es éveket idézik. A produkciót végig uraló színpadkép leginkább valami pártházra emlékeztet. Furnér borítású falak, modernizáló álmennyezet, öntöttvas radiátorok, a falak borításán kívülről végigfutó otromba fűtéscsövek, rozzant konyhabútorzat. A díszletet megálmodó Kálmán Eszter (a jelmezek is az ő munkáját dicsérik) a legapróbb részletekig, hihetetlenül biztos kézzel és precizitással idézett meg egy kort. Szükség is volt rá.
A jó rendező egyebek mellett arról ismerszik meg, hogy képes kihozni színészeiből a maximumot, sőt, még annál is többet. Szombathelyen ezt eddig Jeles András rendezései kapcsán tapasztaltam a leglátványosabban. Ezúttal azonban itt is megtörtént. Mivel ez az írás inkább csal élménybeszámoló, nem foglalkozom a színészi játékkal. Annyit azonban had’ jegyezzek meg, hogy a Tituba szolgálót játszó Vlahovics Edittől és a rendkívül finoman jelzett metamorfózison átmenő, lelkipásztort alakító Kálmánchelyi Zoltántól ennyire hiteles jellemformálást én eddig még nem láttam.
S persze elkerülhetetlenül bukkannak fel az emberi tudatlanság haszonélvezői. Még mielőtt direkt aktualizálással vádolná valaki az előadást, nem árt felidézni, hogy az Arthur Miller által feldolgozott történet alapját képező események során Salem lakói közül többen az életüket ugyan nem, ám a földjeiket valóban elveszítették. Az ostobaság mindig manipulálhatóvá teszi a tömeget. Az a néhány személy pedig, aki, hitéhez, erkölcséhez és a józan észéhez ragaszkodik, szükségszerűen bukásra van ítélve.
Hogy áthallásos ez az egész? Hogy a tömegek mind a mai napig az orruknál fogva vezethetők? Hogy az előítéletekre mindig lehet számítani? Lehet velük kalkulálni? Lehet rájuk stratégiát építeni? Hogy a tudatlanság haszonélvezői ma is napról napra látványosan gyarapodnak? Ezt mindenki döntse el maga. Az viszont bizonyos, hogy a kereszt nem véletlenül kerül az előadás közben a kiüresedett, elhasználódott szimbólumok, a vörös csillag és a régi-új címer mellé, a konyhaszekrény tetejére.
Képek forrása: borsonline.hu / szinhaz.hu / wssz.hu/Mészáros Zsolt / nyugat.hu/Mészáros Zsolt
Forrás: BloggerBob