Regős Róbert: Kötcsei nincs mit

A pökhendiség birodalma

Egyre többet gondolok a csütörtöki műtétemre. Nem is tudom, mit várok tőle, vagy hogy miben reménykedem. Annyi bizonyos, jó volna, ha legalább a fizikai fájdalmaimnak végre valahára vége lenne.

A testi bajaimtól eddig jobbára megkíméltem a blog olvasóit, de most úgy tűnik, az elkövetkező hetekben az egyik fő témám vagy a hazai egészségügyi ellátás és benne a saját viszontagságaim lesznek, vagy – ha az állapotom csak ezt tenné lehetővé –kénytelen leszek kevesebbszer jelentkezni. Meglátjuk.

Infúziók, fájdalomcsillapító tapaszok, meg tudom is én mi mellett elég nehéz bármire is koncentráltan figyelni. Főleg, hogy az orvosok a beavatkozásig ágynyugalmat javasoltak. Marad hát a hanyatt fekvés, az ölben persze az elmaradhatatlan laptoppal. Igyekszem passzív maradni, csak úgy random szörfözök a szokásos online felületeken. Aztán, mint mindig, az ember előbb-utóbb lehorgonyoz valahol.

Nézem az Index videóját a kötcsei polgári piknikről, a Fidesz holdudvarának szokásos évi összejöveteléről. A tudósító bevallottan rengeteg kérdéssel érkezett, hiszen abban reménykedett, hogy a Parlament falain kívül végre spontán módon beszélgethet majd országgyűlési képviselőkkel, meg más közszereplővel. Tévedett. Pontosabban aligha beszélhetünk tévedésről, hisz a felvezetőben említett remény, hogy itt majd választ kap a kérdéseire, nyilván puszta retorikai fogás volt a részéről. Józan ésszel aligha számíthatott arra, hogy ezúttal valaki majd érdemben szóba elegyedik vele a jobboldal megmondó emberei közül. Ha volt benne kellő bölcsesség, nem is kellett csalódnia.

Én nem tudom, mit gondolnak ezek az emberek magukról? Kik ők, és egyáltalán hogy van pofájuk ilyen fennhéjázó módon reagálni bármely embertársuk kérdéseire? Nem Orbán pökhendiségéről, nem Kövér kioktatásairól, nem Lázár ravaszkodásairól beszélek. Itt az egész – maradjunk ennél a kifejezésnél – holdudvar kezdte majmolni a főnököt. A videón pontosan tetten érhető az, ahogy szavakban és mozdulatokban egyaránt igyekeznek hasonlóvá válni a vezérhez és ez részben sikerült is nekik.

Némi szerepzavarban talán csak Széles Gábor és Bencsik András volt. Ők valahogy még tudnak emberi hangon beszélni. Szélest a riporter az Echo tévé eladásáról faggatta. A válasza felért egy vallomással. Neki nem lett volna annyi pénze a képi világ megújítására, mint Lőrincnek. Volt a szavaiban némi keserűség, de talán egy csipetnyi irónia is. A perifériára szorult ember keserűsége keveredett azzal az összekacsintással, hogy látod, mi mind a ketten pontosan tudjuk, az én szándékaimnak és lehetőségeimnek volt a legkevesebb szerepe ebben az ügyletben.

Bencsik is csupán azért volt, ha lehet ezekről a figurákról ilyet mondani egyáltalán, szóval azért volt egy kevéssel szimpatikusabb a többieknél, mert zavara nem abból fakadt, hogy jaj istenem, ki kérdez itt engem? Szabad nekem szóba állni ezzel a fickóval? Mérlegelés nélkül válaszolt, s dadogni is csak akkor kezdett, amikor azt kérdezték tőle, mire volna szükség a gyerekvállalási kedv növeléséhez. Már-már bájos esetlensége jelezte, hogy megint egy olyan koncepció mögé kell beállnia, ami nincs átgondolva, megbeszélve, azaz nincsenek se érvek, se programok. Helyette olyan kész, klisé szerű válaszok vannak csak, amelyek a kimondásuk pillanatában leleplezik saját ürességüket. Ilyenkor aztán nincs mit tenni, mint egy kicsit idétlenül röhögni.

Bajkai István figurája komoly próba elé állítaná a legnagyobb színészeket is, ha alakját meg akarnák mintázni. Az első két másodpercben teljesen természetes a reakciója, s elkezdett válaszolni a kérdésre. Aztán a rossz tanuló arckifejezésével, ijedten nézett vissza az Index munkatársára. Kétségbeesés volt a tekintetébe, valami olyasmi, hogy a fenébe is, megint elszúrtam. Pedig mennyit gyakoroltam. Itt azért valamit tisztázni kellett volna, mielőtt pofázni kezdek! Miután aztán megtudta, kivel áll szemben, már jön a bebiflázott, magabiztos válasz: Sok sikert kívánok a munkájukhoz. Őszintén szólva, szétröhögöm magam a produkcióján.

A felvételen később árnyékként suhan keresztül a Fidesz nem is tudom én kije. Hosszú évek óta a nevét sem ejtem ki a számon. Nem tudnám pontosan meghatározni, de valami rettenetesen taszít ebben az emberben. Nyilván a valódi jelentőségén messze túl van értékelve a közéletben és a közbeszédben is, hisz azon kívül, hogy időről-időre ordas nagy baromságokat beszél, se szerepe nincs a dolgok alakításában, se hatása nincs azokra. A szavai szinte minden egyes alkalommal üres, mégis bántó szólamok. Ha megkérdeznék egyszer tőlem, kiket tartok a sötét oldalhoz tartozóknak, őt biztosan közéjük sorolnám.
A gyűlöletbeszéd hazai megjelenése nem tőle származik ugyan, ám szinte minden megszólalása az. Na, őt nem kérdeztem volna meg a riporter helyében. Teljesen felesleges az ő cseppet sem kiemelkedő szerepét felnagyítani. Suhanjon csak, fejét leszegve, napszemüvegben, mintha tényező volna bármilyen tekintetben is. Ám, ha már megkérdezték, tökéletesen alakította szerepét. Meg sem állt, rá se nézett a kérdezőre, csak vérlázító módon, foghegyről vetette oda egyetlen szavas válaszát. Tökéletesen lényegtelen, hogy mit. Tovasuhanása önmagában is sértés volt. Azt mondta, ennyit érsz, te ostoba, liberálbolsevik riporter, ennyit mindazok, akik figyelnek arra, amit írsz, vagy még ennyit sem. Senkik vagytok ti mind, egész pereputtyostól, ott a másik oldalon, azaz itt, ahol én is fekszem egyelőre az itthoni kanapén, a csütörtöki műtétre várva. Amikor ezeket leírom, a mellettem heverő kutyából, valahonnan nagyon mélyről, halk morgás tör elő.

Persze Kubatov Gábor sem maradhat távol egy ilyen eseményről. A nemzet erkölcstan tanára nemes egyszerűséggel közli, hogy az Index újságíróinak nincs joguk addig jelen lenni Fradi meccseken, amíg nem tudnak viselkedni. Nagyon nehezen állom most meg, hogy fel ne soroljak olyan konkrét eseteket, amikor képet kaphattunk a stadionba beengedett szurkolóktól arról, hogy stadionon belül és kívül hogyan is néz ki a Kubatov által tolerálható, sőt, talán kívánatos viselkedés.

Schmidt Máriáról a köszönet szobrát lehetne megmintázni. Mintha a Cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén érezte volna magát, úgy mantrázta mániákusan a felé záporozó kérdésekre, hogy köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm.

Amit eddig láthattam, az ösztönös sutaság, betanult szerep, vagy épp természetes romlottság volt. Ám ekkor felbukkant végre egy igazi profi. A színházi kultúrából érkező Kerényi Imre oly eleganciával zúzta porrá a kisember önérzetét, ahogy csak a legnagyobbak képesek. A nem is tudom honnan érkező riporter tényleg ostoba kérdést tett fel. Mit vár a következő ciklustól, vagy valami ilyesmit. Hiába, na, eltűntek a komoly szakmai műhelyek, beindult a kontraszelekció. Inkább nem párosítok össze nagy szerepeket a világirodalomból és zseniális magyar színészeket. Beérem azzal, hogy beidézem ide Kerényi szövegét: „Tíz éve járok ide, és mindig abban reménykedem, hogy van valami olyan kérdése, ami értelmes, és ami engem érdekel, és amire szívesen válaszolok. Ez például nem olyan.” Igaza van. Mégis, menjen a fenébe Kerényi úr.

Mondjuk azt sem igazán értem, hogy Rákay Philip számára miért kellett hasonlóan magas labdát feldobni? Milyen lehetséges válaszok fordulnak meg egy újságíró fejében, amikor az elmúlt négy év értékelésére kér egy ilyen figurát? Kérdezze, mint a Fidesz állandó tanácsadóját a kampányról. Vagy kérdezze, mint az M1 intendánsát a királyi TV-ben uralkodó állapotokról. Vagy mint házi médiagurut arról, mit gondol az ellenzékinek mondott sajtó ignorálásáról, amelynek ott is tanúja lehetett bárki.

Végül megkésve ugyan, de begördült maga a főnök is. Mosoly, kattogó fényképezőgépek, majd a tudósítás véget ért. A képekből az derült ki, a sajtó képviselőit nem igazán engedték Orbán közelébe.

Van Kötcsén egy nyaralója egy egykori miniszterelnöknek. Elképzelem, milyen arcot vágtak volna az urak, ha felbukkant volna közöttük. Belehasít a hátamba a fájdalom a nevetéstől. Összehordanak róla jót, rosszat, hetet-havat. Lehet, hisz nyilván ő sem hibátlan. Az ember már csak ilyen. Annyi azonban bizonyos, hogy a nyilvánosságról és a transzparenciáról más fogalmakkal rendelkezik, mint a polgári piknik résztvevői. Épp ma ünnepli a születésnapját. Ha a mostani posztban szereplők nem is koccintanának vele, én azért had’ fejezzem be ezt a mai bejegyzést ezzel: Isten éltesse Gyurcsány Miniszterelnök Úr!

Képek forrás: index.hu

Forrás: BloggerBob