vasárnap, november 18, 2018
728x90 EU Imagery

Lassan kezdek megijedni magamtól. Hogy a szervezetemben keringő fájdalomcsillapítók okozzák-e, vagy épp ellenkezőleg, valami fajta elvonási tünetek az adagok csökkentése miatt, nem tudom.

Tény, hogy időről időre egészen bizarr vízióim támadnak, holott alkoholt a legritkább esetben iszom, egyéb tudatmódosítókkal pedig egyáltalán nem élek. Ezek a látomások félálomszerű állapotaimban hol soha nem látott képeket villantanak fel lebegésről, korábban nem tapasztalt hangokról, káprázatos színkavalkádról, vagy épp azonosíthatatlan formák forgatagáról, hol pedig korábban megtörtént események keverednek bennük eltitkolt, gyakran magam elöl is elrejtőző vágyak sokaságával. A közös bennük, hogy valahol az álom és a valóság keskeny határmezsgyéjén helyezkednek el.

Furcsa módon vannak ezekben a víziókban vissza-visszatérő motívumok. Ezek egyike egy meggypiros Yamaha XJ Naked Bike. Több motorom volt már, de mind közül, talán ez állt hozzám a legközelebb. Félelmetes, a képességeimet talán meg is haladó paraméterekkel rendelkezett. Többnyire óvatosan közlekedek. Mindig igyekszem megtalálni az aktuálisan használt jármű, a vezetési tapasztalataim és a közlekedési körülmények kombinációjának azt a felső határát, amely mellett se másra, se magamra nem jelentek veszélyt. Ezzel a motorral azonban néha elszaladt velem a ló. Amikor felültem a nyeregbe az egészben mindig volt valami extatikus. A legkisebb gázadásra eszméletlen érzékenységgel reagált. Szó szerint alig lehetett féken tartani.

Szóval ezekben a furcsa látomásokban ez a motor rendszeresen felbukkan. Vagy egy elmosódó piros sávként húz el a szemem előtt hihetetlen frekvenciájú hangot adva ki magából, magas fordulatszámon pörögve, vagy valami szinte giccses képi környezetben, a kitámasztójára támaszkodva. A vakító, fehér falú házak és a tenger végtelen kékje kifejezetten előnyös hátteret biztosít egy ilyen meggypiros járgánynak. Amikor félálomban megjelenik, még a bőrruhának feszülő ellenszél nyomását, a moszat szagával kevert sós tengeri levegő illatát, a sisak plexi rostélya alatt a verőfényben összegyűlő meleget is érezni szoktam. Annyira életszerű az egész, hogy ilyenkor eszembe se jut, talán soha többet az életben nem ülhetek motorra.

 

Már nincs meg ez a motor. Eladtam. Nem azért, mert megöregedett alattam. Újat se akartam venni helyette. Az érte kapott pénzzel se volt semmi tervem. Egyszerűen így esett. Szinte megmagyarázhatatlan. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem nagyon bensőséges a viszonyom azokhoz a tárgyakhoz, amelyekhez emlékek kötnek. Márpedig ez a motor ilyen volt. Talán ezektől az emlékektől akartam megszabadulni. Jó volt vele száguldani magányosan, cél nélkül, jó mélyre bedöntve a szerpentinek kanyarjaiban, s a forduló csúcspontjából nagy gázzal kihúzni. Még jobb volt, tudva, hogy micsoda iszonyatos erő van alattad, amit képes vagy uralni, lassan haladni, s gyönyörködni a tájban. Ám az volt a legjobb, amikor nem egyedül ültem rajta.

Olyankor az ember tudja, hogy aki hátulról átöleli, rábízza az életét. Egészen más együtt elindulni és megérkezni, mint a magányos robogás. És abból a szoros ölelésből pontosan lehet tudni, hogy félelemből, vagy szerelemből fakad. Egészen más a szorításnak az a szorongó türelmetlensége, amely alig várja, hogy vége legyen a vad száguldásnak és újra biztonságban érezhesse magát, mint az a sürgetés, amely élvez minden 160 feletti pillanatot, mégis mosolyogva hajtja a hátadra bukósisakos fejét, s gondolatainak a másik felével arra gondol, csak érjünk végre oda már. Oda, a kedvenc trieszti vendéglőnkhöz, ahol úgy készítik el a tengeri halat és rákokat, ahogy sehol másutt. Vagy ahhoz a parti, védjeggyel jelölt nápolyi pizzázóhoz, ahol ebből az egyszerű ételből is fantasztikus fejedelmi vacsorát képesek varázsolni.

Ha ezeket a képeket egy pszichoanalitikusnak mesélném el, attól tartok, mindent megértene a helyzetemből, s hosszasan beszélne a tudattalan vágyaimról, amelyek a legapróbb rezdüléseimben is a felszínre akarnak kerülni. És igaza volna. Ahogy abban is, hogy ennek az átkozott műtétnek, ezeknek a morfinszármazékokban fürdőző álomképeknek ugyanaz az oka, és a célja is. Van itt valami, ami egyszerre az ómega és az alfa. Visszakapni azt az életet, amit talán visszakapnom nem lehet soha. Talán tényleg nem ülhetek többé motorra. Azt meg végképp nem tudom, hogy mindez már a végső apátiába süllyedés, vagy a gyógyulás jele? Egyet tudok csak megrendíthetetlen bizonyossággal. Ha tehetném ugyanazt a piros Yamaha XJ Naked Bike vásárolnám vissza újra. Azok után, amin ketten együtt átmentünk, hogyan is akarhatnék magamnak mást.

Képek forrása: akcion.hu / kantavar.hu / tixik.hu

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all