Regős Róbert: Bűzűző sógorok

A magyaros receptek jelentős része kezdődik azzal, hogy az apróra vágott hagymát üvegesre pirítjuk.

Az eredmény, ha hozzáértő fog hozzá így e technológiai folyamathoz, többnyire lenyűgöző. De mint minden jónak, úgy ennek is megvannak az árnyoldalai.

buz1
Harmadikos koromban az osztályunk épp a menza mellett volt. Rengeteg ártatlannak tetsző mosolyomba került, míg sikerült elérnem, ha felbukkantam a bejárati ajtóban, szorgos kezek már nyújtottak is felém egy-egy szendvicset, körtét, kakaós tejet az ételkiadó ablakon keresztül. Azt hiszem, az összes szakácsnő tudta, hogy én gyakorlatilag állandóan éhes vagyok.

Na, ilyenkor szokott előfordulni az, hogy amikor a konyha hátsó raktárajtaja nyitva volt, eszelős huzat süvöltött a tálalóablakon keresztül, s hozta magával az összes illatmolekulát. Amennyiben ez a fent megjelölt technológiai folyamat ideje alatt esett meg, ezek az illatmolekulák az arcomnak csapódtak, s komfortosan befészkelték magukat a pórusaimba. Egy részük a hajszálaimon telepedett meg, mások viszont kalandosabb, de annál hatékonyabb megoldást választottak. Átverekedték magukat a több rétegű öltözékemen, aztán az atléta és a testem közé szorulva fejtették ki áldásos hatásukat. Elég volt fél percet benn tartózkodni, s a végén az idegen orr számára szinte elviselhetetlen bűz-aura lengett körül. Olyan szagom volt, mint egy serpenyő dinsztelt vöröshagymának.

Visszatérve az osztályba a padtársam elhúzódott mellőlem, a tanító néni pedig, ide-oda járva a padsorok között, ilyenkor soha nem jött odáig hátra, ahol én ültem. Anyám a hajamba szippantva még otthon is lecsekkolta a napi menüt, s nem engedte, hogy a kanapéra üljek, amíg le nem zuhanyoztam, s át nem öltöztem. Hiába azonban, nem volt mit tenni, az éhség nagy úr, nekem meg egyszerűen nem volt elég a menzai koszt. Újra, meg újra, napról napra átvágtam a hagymás illatfelhőn.

Mindezt csak azért hozom szóba, mivel újabban fura hírek érkeznek a bécsi 6-os metró környékéről. Állítólag büdös. Nem, ne horkanjon fel senki, a hír ezúttal nem Lázár Jánostól, hanem egyenesen a Die Presseből származik. Hogy tárgyilagos legyek és senki ne vádolhasson elfogultsággal, mondván, bezzeg Lázárnak egy szavát sem hitted annak idején, amikor a Favoriten városrészben uralkodó állapotokról tette közzé apokaliptikus vízióját – tényleg nem hittem neki és igazam volt –, ezúttal azt nem vettem készpénznek, amit a neves osztrák lap állít. Megkérdeztem a dologról egy haverom fiát, aki jogásznak tanul Bécsben, s történetesen épp a napokban költözött a 6-os metró vonala mellé. A hírt még nem olvasta, de a 6-os vonallal szerinte is gáz van. Az ottani szagokkal nincs kibékülve ő sem.

A sógorok nem nagyon bonyolítják túl a dolgokat. Hisznek az egyszerű megoldásokban, Az utasok panaszkodtak, hogy büdös a metró, csinálni kell hát valamit. A városatyák összedugták az orrukat, mélyet szippantottak a tárgyaló friss levegőjéből, s arra az álláspontra jutottak, hogy talán nem kellene enni tömegközlekedés közben. Hogy esetleg a szellőzéssel kellene kezdeni valamit? Ugyan. Az drága, lassú, s a sikerben közel sem lehetünk biztosak.

A pizza illatát nyilván imádják Dél-Olaszországban, de a csudába is, mi osztrákok vagyunk. Tiltsuk be a metrón a pizzát, de még a pizzaszeleteket is! Oreganó? Pfujj! Bazsalikom? Pfujj! Semmi keresnivalójuk nincs a földalattin. Csakhogy ez így kirekesztő. A legjobb volna egy füst alatt a kebabot is kitiltani. Ne keressen benne senki politikát! Ott az a rengeteg hagyma, a sült bárány, meg a jó ég tudja milyen fűszerek illata. Kitiltani!
Valakiben, aki még nem hallott arról, hogy a politikai korrektség ideje lejárt, felmerült ekkor, hogy Brüsszel, meg a magyarok ellen indítandó kötelességszegési eljárások, meg a Velencei Bizottság, meg az ENSZ, meg mit tudom én, s remegő hangon megkérdezte: Mi legyen a Wursttal?

A levegő ebben a pillanatban megfagyott. Az ötletgazda testébe mintha éles késekként hatoltak volna be a szúrós tekintetek. Szerencsétlen képviselő még annyit kinyögött, hogy de hát szaga a Wurstnak is van, ezzel azonban csak rontott a helyzetén. Mivel azonban a felszólalása jegyzőkönyvbe került, a dolog el is dőlt. Az ugye nem megy, hogy jön egy javaslat, s csak mert a mi nemzeti ízlelőbimbóinkat is érinti, pozitív diszkriminációt alkalmazunk. Odaát ez nem volna kóser. Így aztán az imádott Wurst is felkerült a tiltólistára.

Mások aztán irigykedni kezdtek. Elképzelték, milyen jó érzés lehet lubickolni a népakarat kielégítése által megszerzett népszerűségben. Ma híre ment, hogy a város részéről a közlekedési ügyek egyik felelőse, Ulli Sima, valamint Alexandra Reinagl, a bécsi közlekedési vállalat ügyvezetője dezodorokkal kezdett dílerkedni az egyik megállóban. Nem cicóznak. Összesen tizennégyezer darabot fognak kiosztani. Felderengett bennem egy régi emlék, amikor a nemzetközi nőnap alkalmából füzérekben lógtak a lányok, asszonyok a kocsmaasztalok körül, s a helyiséget a fáradt testszaggal keveredő Krasznaja Moszkva illata járta át.

Azt hiszem, Európa tényleg bajban van.

Képek forrása: nosalty.hu / vienna.at / tripadvisor.ca

Forrás: BloggerBob