kedd, november 20, 2018
728x90 EU Imagery

Közhely, hogy a július-augusztus uborkaszezon a politikában. Tudja fene, én ezt valahogy nem érzékelem.

A politikából tovább ömlik mindaz, ami egész évben megmérgezi az ember hangulatát. Magukból a politikusokból pedig folyamatosan dől a hülyeség. Éppenséggel volna tehát miről írni egy jellemzően a közélettel foglalkozó blogban, ezúttal azonban én is a közhelynek adózom. Feledve a politikát, megengedem magamnak a szentimentalizmus luxusát.

Azt mondják, a tavasz a szerelem évszaka. Meglehet, bár nálam ez valahogy nem évszak függő. A mostani tavasz amúgy is rettenetesre sikeredett a rengeteg munka és a műtétek miatt. Szerelmesnek lenni viszont bármikor képes az ember, hol így, hol úgy. Én bárhogy képes vagyok rá.
Elég mondjuk egy dallamfoszlány. Robogok Prága felé. Kezdem elveszíteni a hazai adókat, s egyre sűrűbben jön be a rádión a szláv műsorvezetők és popsztrárok mássalhangzótorlódástól terhes hangja. Persze, hogy keresni kezdem a még tisztán vehető hazai csatornákat, de egyre reménytelenebbül. Már csak 2-3 másodpercre válnak érthetőkké. Úgy bukkannak fel a semmiből, akár egy hullám, majd szinte azonnal el is tűnnek a semmibe. Egyszer csak néhány hangfoszlány kivehető szótagokká, szavakká áll össze. …etni …lakit … lamié… Valami dallamszerűség válik ismerőssé, az segít ki. Szinte drámai, ahogy beugrik először csak két sor, aztán az egész Republic-dal, drága Cipő utánozhatatlan hangján: „Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj / Szeretni valakit valamiért”.

Mintha egyszerre szakadna rám a múlt, a jelen és a jövő. Naná, jártam már ezen az úton, csak akkor még a megvadult Piroskán, a meggypiros Yamaha XJ Naked Bike-on. A sűrű erdők közt suhanni, miközben az oxigénnel telt friss levegő a bőrruha és a bukósisak legapróbb résein is beférkőzik a bőröd közelébe, a legtökéletesebb pillanatok közé tartozik. Volt, hogy az otthon maradókra, volt, hogy arra, aki hátulról szorosan ölelt, s volt olyan is, hogy magányosan új kalandokra gondoltam. Egy dolog azonban közös volt ezekben a pillanatokban. Mindig azt akartam, hogy soha ne múljanak el.

Néha darvak jelentek meg az égbolton. Tudtam, csapatostól járják a maguk útját évről-évre, észak és dél között. Úgy formáznak szabályos V-alakot, mintha egy láthatatlan fonálra volnának felfűzve. Szabadok, mégis végtelen rend van az életükben. Irigylem őket. Ugyanezt az állandóságot keresem én is évek óta, de hiába. Az a fonál, amely engem másokhoz köt, nem olyan erős, mint ami őket együtt tartja. S ha elszakad, nem marad más, mint a vak zuhanás. Visszatérő álmom, hogy szabadesés közben egy ilyen kötélbe, a szerelem fonalába próbálok megkapaszkodni, de rendre kicsúszik a kezeim közül.
Fogy az út a kocsi kerekei alatt. Már Prága közelében járunk, de a kép nem ereszt. Két képtelenség néz farkasszemet bennem egymással. A menni és a maradni. Aki volt már így, az érti. Aki nem, az soha nem fogja megérteni.

Ezer életen és ezer bajon át
Szeretni valakit valamiért
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj
Szeretni valakit valamiért.

Képek forrása: egeszsegmagazin.com / nanocs.wordpress.com / hirado.hu

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all