Regős Róbert: Rodosz és a reneszánsz hazugsága
Végre, végre, végre. A tervezettnél egy nappal később ugyan, de végre Égei-tenger, Anatólia, Rodosz. Friss, szabad levegő.
Tudom, a görögök helyzete talán még rosszabb, mint a miénk, de pár napig most had’ legyek turista. Had’ élvezzem az ételeiket, a kultúrájukat, a kedvességüket, az időnként persze nem túl őszinte mosolyukat, amiből azt lehet kiolvasni: belőled élek, mit tehetnék, elviselem, hogy idetolakodsz a szigetemre és mosolygok, hogy minél több pénzt húzzak ki belőled. Mindez engem most a legkevésbé sem zavar. Ez a mi titkos, kimondatlan megállapodásunk. Ők elviselnek, én pedig élvezem ezt a helyzetet. Csak ne legyen az a mosoly szardanikus.
Végre, végre, végre. Már nem is emlékszem, mikor voltam távol otthonról úgy, hogy nem valami munka miatt hagytam el a fővárost. Jelentem, most semmi dolgom. Kizárólag így élvezhető. Ha nem hozol magaddal laptopot, hogy este egy órácska erejéig azért megnézd az emaileket, elküldd még a határidő lejárta előtt az egyelőre csak félig kész jelentést, vagy intézd a gyerek menzáját. Nem. Napszemüveg, fürdőnadrág, fogkefe. Ennyi. Ja, meg bankkártya. Tudod, hogy úgy sem fog menni, de legalább megpróbálod.
Ahogy ereszkedik alá a gép, az ég kékje mellé beragyog az Égei-tenger mérhetetlen kéksége. Apró szigetek, amerre a szem ellát. Az sem zavar, hogy tudom, ezen a környéken azért sok sziget magántulajdonban van. A szegénység itt együtt él a mérhetetlen gazdagsággal. Így van ez persze bárhol másutt a világon. Ezeknél a tényeknél sokkal izgalmasabbak a földrajzi alakzatok.
Ezek a szigetek úgy bukkannak elő a végtelen kékségből, mintha csak szirének dugnák ki fejüket egy-egy levegővétel erejéig. Soha nem értettem, hogy lehet ugyanaz a nevük a tengeri teheneknek és az Odüsszeia tengeri csábítóinak. Meg egyáltalán, mit keresett Odüsszeusz a Floridai-öbölben? Egyszer utána is olvastam, egyik alfajuk Nyugat-Afrika partjainál él. Az jóval közelebb van, mint Florida, de hogy ott találkozzanak szirénekkel, ahhoz is át kellett kelni a Gibraltári-szoroson, ami köztudomásúlag a görögöknek a világ végét jelentette. Zűrös ez az egész, nem is tudom, egy buta hasonlat megér-e ennyit.
Érzem, már most bajban vagyok. Már most, a megérkezést követő órában zátonyra futott az elhatározásom, hogy nyaralni, nyaralni, nyaralni, a hátam mögött hagyni mindent, ami egészen eddig bosszantott, s csak arra figyelni, ami itt fogad. Csak hát a gépen a Magyar Narancs múlt heti számát olvastam, benne az interjút Parti Nagy Lajossal. A kérdező (Pálos Máté) Kásler Miklós egyik eszement gondolatmenetéről is faggatta az írót, amely szerint létezik nemkívánatos irodalom, amely a szabad akaratot abba az irányba tolja, hogy válassza a rosszat. Hirtelen nyilallt belém, hogy Orbán a kultúra dolgaiban kikkel vette eddig, s kikkel veszi körül magát ma is, kiket helyez meghatározó pozícióba. L. Simon László, Szőcs Géza, a napokban elhunyt Kerényi Imre, Balog Zoltán, Fekete György, s most Kásler Miklós. Nem mondok inkább semmit, de elég beszédes névsor.
A mostani emberminiszter először a tízparancsolat preventív erejének hangsúlyozásával vonta magára a figyelmemet. Ez a „nemkívánatos irodalom” szókapcsolat erősen emlékeztet a rendszerváltás előtti időkre, amikor egy-egy füstös pártirodában összehajoltak a hozzáértők, s holtbiztos mércével mérve eldöntötték, mely költők, írók, vagy a művészet egyéb képviselői méltók a támogatásra, kik azok, akiket megtűrnek, s kik, akiket tiltani kell, mert rossz hatással vannak a proletariátus szellemiségére. A különbség csak annyi, hogy amit akkor tiltottnak tartottak, Kásler most nemkívánatosnak nevezi. Mit mondjak – használjunk egy másik mércét –, még így sem európai.
Aztán, hogy biztos legyek abban, rajtam már csak az eredeti ánizslikőr, az Ouzo 12 segíthet, felötlik bennem az is, amit a nikotintól sárgálló bajszával az egészséges életmódra emlékeztető miniszter a Magyar Művészeti Akadémia új székházának átadásakor oly előre mutatóan talált mondani. A horribilis pénzen felújított egykori Schanzer villa megnyitóján ugyanis, akár az iszapból felszínre törő kénes buborékok, ezek a szavak hagyták el a száját: „A reneszánsz azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése.”
Kukába azzal a sok szarral. Kukába Kopernikusszal, Baconnel, Descartes-tal, meg az ő világképüket hordozó Petrarcával, Boccaccioval, Raffaelloval, Leonardoval, Michelangeloval, Dürerrel, de talán Mátyás királlyal és Janus Pannoniussal is. Kukába a sok nemkívánatossal. Meg persze Heller Ágnessel is, akinek volt mersze a Kásler nevével fémjelzett új hazai kultúra előtt hozzáértő könyvet írni A reneszánsz emberről. Vele is kukábba. Máris csökkentettünk egy jókorát a közoktatási tananyag mennyiségén. Ami így megmarad a természettudományokból, azt aztán lehet eszement módon összevonni egyetlen tantárgyba, ha már egyszer a kutya se akar fizika, kémia, földrajz, vagy biológia tanár lenni. Pedagógushiány persze nincs, az ifjúság szellemének istápolása magas szinten biztosítva van, hisz tanulhatja mindenki ugyanazt az egyentankönyvekből.
őket. Emlékszik még, miniszter úr?
RHODOSZI FECSKEDAL
Megjött, megjött a fecske,
a szép időt hozza,
a szép évet kezdi,
a begye fehérke,
és a háta fekete.
Te a fügesajtot gördítsd
kövér házadból,
hozd a boros kancsót,
a sajtot kosárban.
A fecske a kalácsot sem,
bablisztből sült kenyeret sem
utasítja vissza.
Elmenjünk-e hát vagy kapunk valamit?
Megyünk, ha adsz, ha nem, mi nem megyünk tovább,
vagy visszük a kaput vagy az ajtó-bütüt,
vagy visszük asszonyod, ki most még bent csücsül,
kicsike ő, könnyen visszük el.
De ha adsz valamit,
adj nagy valamit.
Nyisd meg, nyisd meg ajtódat a fecske előtt!
- Hisz nem vagyunk mi vének, gyermekek vagyunk.
/Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása/
Lehet, hogy mindez csak Ouzo 12 kérdése? Mindegy is talán. De most tényleg, pár napig had’ legyek turista.
Képek forrása: slideplayer.hu / life.hu
Forrás: BloggerBob