Regős Róbert: Rodosz és a reneszánsz hazugsága

Végre, végre, végre. A tervezettnél egy nappal később ugyan, de végre Égei-tenger, Anatólia, Rodosz. Friss, szabad levegő.

Tudom, a görögök helyzete talán még rosszabb, mint a miénk, de pár napig most had’ legyek turista. Had’ élvezzem az ételeiket, a kultúrájukat, a kedvességüket, az időnként persze nem túl őszinte mosolyukat, amiből azt lehet kiolvasni: belőled élek, mit tehetnék, elviselem, hogy idetolakodsz a szigetemre és mosolygok, hogy minél több pénzt húzzak ki belőled. Mindez engem most a legkevésbé sem zavar. Ez a mi titkos, kimondatlan megállapodásunk. Ők elviselnek, én pedig élvezem ezt a helyzetet. Csak ne legyen az a mosoly szardanikus.

Inkább valami ilyesmi.

Végre, végre, végre. Már nem is emlékszem, mikor voltam távol otthonról úgy, hogy nem valami munka miatt hagytam el a fővárost. Jelentem, most semmi dolgom. Kizárólag így élvezhető. Ha nem hozol magaddal laptopot, hogy este egy órácska erejéig azért megnézd az emaileket, elküldd még a határidő lejárta előtt az egyelőre csak félig kész jelentést, vagy intézd a gyerek menzáját. Nem. Napszemüveg, fürdőnadrág, fogkefe. Ennyi. Ja, meg bankkártya. Tudod, hogy úgy sem fog menni, de legalább megpróbálod.
Ahogy ereszkedik alá a gép, az ég kékje mellé beragyog az Égei-tenger mérhetetlen kéksége. Apró szigetek, amerre a szem ellát. Az sem zavar, hogy tudom, ezen a környéken azért sok sziget magántulajdonban van. A szegénység itt együtt él a mérhetetlen gazdagsággal. Így van ez persze bárhol másutt a világon. Ezeknél a tényeknél sokkal izgalmasabbak a földrajzi alakzatok. 

Ezek a szigetek úgy bukkannak elő a végtelen kékségből, mintha csak szirének dugnák ki fejüket egy-egy levegővétel erejéig. Soha nem értettem, hogy lehet ugyanaz a nevük a tengeri teheneknek és az Odüsszeia tengeri csábítóinak. Meg egyáltalán, mit keresett Odüsszeusz a Floridai-öbölben? Egyszer utána is olvastam, egyik alfajuk Nyugat-Afrika partjainál él. Az jóval közelebb van, mint Florida, de hogy ott találkozzanak szirénekkel, ahhoz is át kellett kelni a Gibraltári-szoroson, ami köztudomásúlag a görögöknek a világ végét jelentette. Zűrös ez az egész, nem is tudom, egy buta hasonlat megér-e ennyit.

Ez a szigetvilág persze nemcsak fentről, de lentről nézve is csodálatos. Micsoda iszonyatos erőknek kellett dolgozniuk több százmillió éven keresztül, amíg kialakultak ezek a lenyűgöző formák. Hogy csúszhattak, gyűrődhettek egymásra, ütközhettek meg egymással, mint az ölelkező szerelmesek, az irdatlan kéreglemezek mindaddig, amíg felvették mai formájukat, kiemelkedtek a vízből, hogy aztán az addigi, felszín alatti létformák helyét átvegye a szárazföldi élet.

Érzem, már most bajban vagyok. Már most, a megérkezést követő órában zátonyra futott az elhatározásom, hogy nyaralni, nyaralni, nyaralni, a hátam mögött hagyni mindent, ami egészen eddig bosszantott, s csak arra figyelni, ami itt fogad. Csak hát a gépen a Magyar Narancs múlt heti számát olvastam, benne az interjút Parti Nagy Lajossal. A kérdező (Pálos Máté) Kásler Miklós egyik eszement gondolatmenetéről is faggatta az írót, amely szerint létezik nemkívánatos irodalom, amely a szabad akaratot abba az irányba tolja, hogy válassza a rosszat. Hirtelen nyilallt belém, hogy Orbán a kultúra dolgaiban kikkel vette eddig, s kikkel veszi körül magát ma is, kiket helyez meghatározó pozícióba. L. Simon László, Szőcs Géza, a napokban elhunyt Kerényi Imre, Balog Zoltán, Fekete György, s most Kásler Miklós. Nem mondok inkább semmit, de elég beszédes névsor.

A mostani emberminiszter először a tízparancsolat preventív erejének hangsúlyozásával vonta magára a figyelmemet. Ez a „nemkívánatos irodalom” szókapcsolat erősen emlékeztet a rendszerváltás előtti időkre, amikor egy-egy füstös pártirodában összehajoltak a hozzáértők, s holtbiztos mércével mérve eldöntötték, mely költők, írók, vagy a művészet egyéb képviselői méltók a támogatásra, kik azok, akiket megtűrnek, s kik, akiket tiltani kell, mert rossz hatással vannak a proletariátus szellemiségére. A különbség csak annyi, hogy amit akkor tiltottnak tartottak, Kásler most nemkívánatosnak nevezi. Mit mondjak – használjunk egy másik mércét –, még így sem európai.

Aztán, hogy biztos legyek abban, rajtam már csak az eredeti ánizslikőr, az Ouzo 12 segíthet, felötlik bennem az is, amit a nikotintól sárgálló bajszával az egészséges életmódra emlékeztető miniszter a Magyar Művészeti Akadémia új székházának átadásakor oly előre mutatóan talált mondani. A horribilis pénzen felújított egykori Schanzer villa megnyitóján ugyanis, akár az iszapból felszínre törő kénes buborékok, ezek a szavak hagyták el a száját: „A reneszánsz azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése.”

Kukába azzal a sok szarral. Kukába Kopernikusszal, Baconnel, Descartes-tal, meg az ő világképüket hordozó Petrarcával, Boccaccioval, Raffaelloval, Leonardoval, Michelangeloval, Dürerrel, de talán Mátyás királlyal és Janus Pannoniussal is. Kukába a sok nemkívánatossal. Meg persze Heller Ágnessel is, akinek volt mersze a Kásler nevével fémjelzett új hazai kultúra előtt hozzáértő könyvet írni A reneszánsz emberről. Vele is kukábba. Máris csökkentettünk egy jókorát a közoktatási tananyag mennyiségén. Ami így megmarad a természettudományokból, azt aztán lehet eszement módon összevonni egyetlen tantárgyba, ha már egyszer a kutya se akar fizika, kémia, földrajz, vagy biológia tanár lenni. Pedagógushiány persze nincs, az ifjúság szellemének istápolása magas szinten biztosítva van, hisz tanulhatja mindenki ugyanazt az egyentankönyvekből.

Már lenn a parton nézem az előbb még a magasból szemlélt formákat. Azt, ahogy a természet és az ember világa csodálatos harmóniában egyesül. Az, amit magam körül látok, számomra tökéletesen levezethető az ember által megismert természeti erőkből, valamint a kukába hajított tudósok és művészek erőfeszítéseiből. Ki kellene mozdulni otthonról, Mr. Kásler, s eljönni ide, gyönyörködni a rodoszi fecskékben. Meglehet, a lenyugvó nap sugarai és egy pohár Ouzo 12 mellett értelmesen tudnánk beszélgetni, mi lehet az oka, hogy télre még innen is délebbre húzódnak ezek a madarak. Eszmét cserélhetnénk arról is, miképp vezethető le a természet törvényeiből a világegyetem működésének az az aprócska szelete, hogy ezek a kis villásfarkúak a földgolyó polarizáltságának köszönhetően remekül képesek tájékozódni. És együtt talán megérthetnénk azt is, a rovarok pusztítása mellett ezek a fecskék miért voltak olyan fontosak már a több ezer évvel ezelőtt itt élő ember számára, hogy versben is megörökítsék

őket. Emlékszik még, miniszter úr?

RHODOSZI FECSKEDAL

Megjött, megjött a fecske,
a szép időt hozza,
a szép évet kezdi,
a begye fehérke,
és a háta fekete.

Te a fügesajtot gördítsd
kövér házadból,
hozd a boros kancsót,
a sajtot kosárban.
A fecske a kalácsot sem,
bablisztből sült kenyeret sem
utasítja vissza.

Elmenjünk-e hát vagy kapunk valamit?
Megyünk, ha adsz, ha nem, mi nem megyünk tovább,
vagy visszük a kaput vagy az ajtó-bütüt,
vagy visszük asszonyod, ki most még bent csücsül,
kicsike ő, könnyen visszük el.
De ha adsz valamit,
adj nagy valamit.
Nyisd meg, nyisd meg ajtódat a fecske előtt!
- Hisz nem vagyunk mi vének, gyermekek vagyunk.

/Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása/

Lehet, hogy mindez csak Ouzo 12 kérdése? Mindegy is talán. De most tényleg, pár napig had’ legyek turista.

Képek forrása: slideplayer.hu /  life.hu

Forrás: BloggerBob