csütörtök, november 15, 2018
728x90 EU Imagery

Az ember alig győzi kapkodni a fejét. Úgy tűnik, bár igyekeznek kozmetikázni az eseményeket, Orbán tényleg hatalmas pofonba szaladt bele.

A menet végét jelentő gong ugyan megmentette a kiszámolástól, de a java még hátra van. Vasalják az arcát, igyekeznek elállítani felrepedt szemöldökének vérzését, jeges tömlőt tartanak a tarkójához, hogy fel tudjon állni a folytatáshoz, de ez az ütés egészen bizonyosan benne marad. Hiába, ilyen a boksz.

Közben özönlenek a hírek mindenhonnan. Európa kulturált fele elfordul tőlünk, a szélsőségesek számára pedig hivatkozási alappá váltunk. Annak – persze csak a saját véleményemet fogalmazhatom meg – én nem tudok tiszta szívből örülni, ha Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés elnöke azért irigyel bennünket, mert nálunk már hatalomra jutottak az ő elképzeléseik. Szerintem sok kitartó Fidesz szavazó is így van ezzel. Fura az is, hogy az a Sebastian Kurz, akinek a magyar miniszterelnök minden erejével igyekszik a kedvében járni, egyetért Angela Merkellel a külső határ védelmével kapcsolatban, ami ugye újabban nem igazán tetszik Orbánnak. Arról most nem is beszélek, hogy a saját pártcsaládja képviselőinek jó kétharmada is elutasította azt az ámokfutást, amit a magyar kormány az utóbbi nyolc évben rendezett.

Az április óta szinte tetszhalott ellenzék is ébredezni látszik. Egyelőre a hagyományos módon, de legalább életjelet adott magáról. Üzent, hogy létezik. A metódus persze egyelőre a régi. Történt valami – ez aktuálisan a Sargentini-jelentés –, ami lehetőséget ad a nyilvánosság előtti szereplésre. Megmondom őszintén, én a magam részéről szerencsésebbnek tartanám, ha ők dugnák össze először a fejüket, akár nem demokratikus, titkos tárgyalásokon, kiagyalnának valami valós, egyben ütős alternatívát és cselekvési programot, amely visszafordíthatná a jelenlegi, hosszú távon az egész nemzet számára elfogadhatatlan következményekkel járó folyamatokat, majd ezt a közös programot meghirdetve tartanának tömeggyűléseket. Jelenleg mintha fordítva ülnénk a lovon. Akkor ordítunk, ha valami fáj, s nem akkor, ha van valódi közölni való.

De nem lehetek elégedetlen, mára ez a vasárnapi program jutott, s ha zászlóbontásnak nem is merném nevezni, a tény, hogy nyomokban összefogást tartalmazott, némi bizakodásra adhat okot. Ha másért nem, hát azért, mert egyrészt több ezren voltak kíváncsiak a felszólalókra, másrészt akadtak, akik valóban hitelesen képviselték azoknak a véleményét is, akik nem voltak jelen a Bem téren.

A független Mellár Tamás, akit korábban sokan láttak volna szívesen egy szakértő kormány élén, az összefogás szükségességének hangsúlyozásával adta meg az alaphangot. Szép és mély gondolat, hogy összefogva megmaradunk, megosztva elbukunk, csak ennek már régen nem célnak, hanem kiindulópontnak kellene lennie az ellenzéki oldalon. Elmantrázhatjuk még évekig, de ez ma már, valljuk be, kevés.

A Homonnay Gergelyt érő halálos fenyegetések persze felháborítanak minden jóérzésű embert, s ki ne értene egyet azzal, hogy ma a tisztesség és a gyalázat között kell választani? Egy ilyen szentenciaszerű szófordulattal minden időben látványos hatást lehet elérni, ám ez csak akkor és ott működik, ahol elhangzik. Mire a tömeg hazaér, senki nem emlékszik rá, s cselekvésbe se nagyon fordítható át.

Vannak dolgok, amelyeket ki kell mondani még akkor is, ha trivialitásnak tetszenek. Iványi Gábor ezt tette, amikor hangsúlyozta, hogy a jelentés elfogadásával Strasbourgban egységes és egyértelmű döntés született. Óvodai csoportokban hallani olyan civakodást, amellyel a Fidesz most megpróbálja ennek az állásfoglalásnak a legitimációját kétségbe vonni. „De ez akkor se ér…” – így szoktak duzzogni a kölykök. Elég szomorú a kormány nagyjából ezen a szinten mozgó durcás reakcióit látni. Vagy inkább szánalmas. Iványi lelkész úr az apró dolgokban látja a kitörés lehetőségét, erre hívta fel a figyelmet a csipetnyi só párlásáért gyalogló Gandhi példázatával. Ezernyi dolog mellett a menekültek élelmezéséért való kiállása miatt is nagy tisztelettel vagyok Iványi Gábor iránt. Most mégis azt kell mondanom, ma már szerintem ez is kevés.

A Párbeszéd társelnöke, Karácsony Gergely sokkal keményebben beszélt. Az jutott az eszembe, hogy a BL-döntő előtt, még az öltözőben hangozhatnak el ilyen bátorító, lelkesítő szavak. Csakhogy ezek után a csapatok azonnal kivonulnak a zöld gyepre és megütköznek az ellenféllel. Karácsony igyekezett bátorságot önteni mindenkibe. Kérdés, mire megyünk ezzel akkor, amikor az első becsúszó szerelés szándékosan bokára megy.

Lehet imádni, lehet utálni, az ilyen rendezvények dramaturgiai tetőpontja legtöbbször a Gyurcsány-beszéd. A realitásérzékét mára szinte teljesen elvesztő Orbán Viktor egykor egyedül tőle tartott a baloldalon. Ma talán már tőle sem, s ez olyan hiba, amely reményt kelthet azokban, akik más politikát szeretnének Magyarországon. Azt talán senki nem vonja kétségbe – s erről ma is meggyőződhetett bárki –, hogy Gyurcsány az egyik legjobb szónok az ebből a szempontból sem túl izmos hazai felhozatalban. Ha kell, tudatosan populista. Ez azonban egy tüntetésen szinte kötelező. A hivatkozása Mubarak és más autoriter vezetők megbuktatására, félek, a kialakult helyzet pontos diagnózisából fakad. Megrettenünk, ha a kairói eseményeket Budapesten idézzük meg. Ám „érdemi közvetett demokrácia” híján tényleg aligha futamíthatja meg más a haszonlesőket, mint a feldühödött tömeg. A paradox kérdés látszólag ez: lehet-e a jogállami kereteket átlépve küzdeni a demokráciáért? Csakhogy attól tartok, a jogállami kereteken már régen túl vagyunk.

Nehéz helyzetben van, aki Gyurcsány után kénytelen megszólalni. Tóth Bertalannak, az MSZP elnökének ez egészen jól sikerült, még akkor is, ha néhány közhely – nem tehetek róla, nem szeretem őket – ismét előkerült. Csuda tudja, hangozzék bármilyen frappánsan is, számomra nem jelentett újdonságot, hogy nem Orbán és családtagjai jelentik a jövőt.

Közhely és közhely között is van különbség. AZ EP képviselő Ujhelyi István beszédének nem egyetlen erénye volt a rövidsége. A hivatkozás arra, hogy a Fidesz annak idején a saját politikája melletti kiállásként fogta fel a nemzeti színű kokárda viselését, remek húzás volt. Ez a „vegyük vissza” akár igazi kohéziós erő lehet. Jelezheti az elégedetlenséget azzal, ami most van, s előre mutathat egy formálódó új politikai közösség irányába. Apróság, de a történelem arra tanít – s ennyiben feltétlenül igaza lehet Iványi Gábornak –, hogy a világot gyakran jelentéktelennek látszó dolgok viszik előre. Márpedig az értünk, s az Unió értékeinek megőrzése érdekében megszületett Sargentini-jelentéssel valami elkezdődött. Annyi biztos, hogy a Bem téren összegyűlt tömeget a környező utcákban fel-felbukkanó rendőrségi megfigyelőkocsik jelenléte a jövőben sem lesz képes eltéríteni a demokráciába vetett hitétől. Szóval Kodály nagyszalontai gyűjtésének szövegével szólva, serkenj fel, kegyes nép…

serken5

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all