csütörtök, november 15, 2018
728x90 EU Imagery

Na, most lett elegem mindenből. Abból, ahogy Orbán ország-világ előtt cinikusan a képünkbe vigyorog. Át kell gondolnom azt is, van-e értelme ennek a felületnek. A blognak, amelyet annyira szeretek. Amelynek egyetlen célja, hogy egy szubjektív álláspont közrebocsátásán keresztül keressen konszenzust. Lehetőséget adjon annak kinyilvánítására, hogy mi az, ami már nem fér bele az arcátlanság elviselésébe. Nem pártok mellett, és nem ellenükben. Nem politikusok mellett, és nem ellenükben. Ez a blog azokat a közéleti jelenségeket emeli ki, amelyeket a kritikai gondolkodás egy egészséges társadalomban már nem tolerálhat. A célja egy kifejezetten civil összhang támogatása. Ha létezik ilyen, az ellensúlya lehet bármilyen hatalomnak. Ha nem létezik, úgy bármely hatalom szabadon és önkényesen zabálhatja fel mindazt, ami a közt illeti.

Lassan azonban be kell látnom, hogy ez a reményem egyre távolabb kerül a megvalósulástól. Nem az időről-időre ellenem forduló primitív gyalázkodások, s olykor nyílt fenyegetések késztetnek ennek belátására, hanem az, hogy NEM TÖRTÉNIK SEMMI. Sőt, ahelyett, hogy közeledne egymáshoz az eltérő politikai platformon lévő, sokszínű közös akarat, mintha nem volna elegendő tapasztalat annak belátására, hogy csakis együtt lehet. A köztünk lévő árkok egyre mélyülnek, s feltartóztathatatlanul alakulnak szakadékká. Tényleg ideje belátni, hogy a helyzet reménytelen. Nem, ez nem a választási vereség tudomásul vétele. Azon réges-rég túl vagyunk, mondjanak akármit a győztesek. A helyzet ennél sokkal rosszabb. Az látszik végleg elveszni, hogy egy ideig még a világ civilizált részéhez tartozhatunk.

A Parlamentben a miniszterelnököt kérdezik. „Nem tartja-e aggályosnak az ilyen luxusajándékok elfogadását?” – szólítja meg Orbánt a jobbikos Szilágyi György, utalva a közbeszerzésekben vastagon érintett Garancsi repülős szívességeire. Már az is kérdéses, van-e értelme egy ilyen kérdésnek. Nyilván pontosan lehet tudni, hogy érdemi válasz nem fog elhangozni. Azoknak azonban, akik erre gondolva csak legyintenek, ezúttal csalódniuk kellett. A válasz ugyanis nagyon is érdemi. Orbán, cseppet sem leplezve, hogy eszében sincs arra válaszolni, amit kérdeznek tőle, bizony érdemben közli, hogy harminc éve eljár mindazon sporteseményekre, amelyek fontosak a nemzetnek. Vigyorogva teszi még hozzá, hogy ezután is így fog tenni. Mintha teljesen elrepült, vagy elszállt volna saját nagyszerűségétől. Fityisz mindenki orrára. Jobbra éppúgy, mint balra. Ő azt tesz, amit csak akar.

Én ennyire arcátlannak, cinikusnak eddig még soha nem láttam. Gyakorlatilag szemközt köpte azokat, akik törvénybe ütközőnek gondolják, ha az állammal üzleti kapcsolatban lévő vállalkozó repülőn fuvarozza a miniszterelnököt. Ám azokat is, akik bármit elnéznek neki, mert ő a Viktor. Igen, ez a cinikus válasz meggyőződésem szerint őket legalább annyira sérti, vagy kell, hogy sértse, mint a másik térfélen állókat.

Az MSZP-s Harangozó Tamás kérdései ugyanígy peregnek le róla. Harangozó tesz ugyan némi utalást arra, hogy a folyamatosan nevetgélő miniszterelnöknek kell majd még ebben az ügyben további kérdésekre válaszolnia, ami nyilván valamilyen vizsgálat lehetőségét vetíti előre, de ne legyenek kétségeink, a jelenlegi ellenzéktől ma nagyjából ennyire futja. Nyilván lesz néhány demonstráció. Orbán azonban valahogy úgy lehet ezzel, mint a bokszolók, akik ha nem kapnak elég nagy pofonokat a ringben, a saját arcukat püfölik, hogy mozgásban maradjanak. A vezérnek szüksége van arra, hogy támadják. Ez mozgósítja a híveket, s ez tartja magas szinten a koncentrációját. Lételeme a küzdelem. Ha nem gerjesztene maga körül szándékosan és állandóan konfliktusokat, valószínűleg a világ legunalmasabb politikusa lenne, s már ’89 előtt eltűnt volna a süllyesztőben. Az ilyen személyiség egyet nem képes elviselni. Ha ügyet sem vetnek rá. Ezért szorgalmaz örökké olyan felvetéseket, amelyek újabb és újabb frontvonalakat nyitnak. Orbán a békében nem menne semmire. Egyszerűen nem tudna mit kezdeni magával.

Csakhogy Magyarországnak szerintem jelenleg nyugalomra és építkezésre volna szüksége. Ez azonban mindaddig álom marad csupán, ameddig a csatákban hadakozó kormánynak nincs épkézláb ellenzéke. Ameddig Semjén Zsolt az együtt elköltött Jókai-bableves után a nagymester egy elfojtott böfögésére is intenzíven bólogat, kopogással jelezve mérhetetlen egyetértését. Ameddig az ilyen repülős szívességeket a hívek természetesnek tartják, mert ez jár a főnöknek. Ameddig a független véleménynyilvánítás utolsó bástyáinak agóniáját vagyunk kénytelenek figyelni dermesztő csendben, a Századvég után ezúttal épp az Indexét, miközben tudjuk, hogy a pusztulás után a felháborodás nagyjából másfél napig fog szelíd, demokratikus hullámokat vetni. Ameddig kérdés, hogy a Sargentini-jelentéssel foglalkozó vitában az Európai Parlament MSZP-s képviselője kaphat-e szót. Ameddig egy DK-s képviselő az összes eddigi PISA-jelentés olvasásmegértésre vonatkozó megállapítását alátámasztja azzal, hogy képtelen értelmesen felolvasni egy papíron a kezébe nyomott hozzászólást. Ameddig az Országgyűlés alelnöke ugyancsak képtelen kimondani azt az egyszerű magyar szót, hogy viszontválasz, s helyette egyfolytában viszonválaszt emleget, így, t nélkül. Ameddig nem lesz erősebb a „vessünk ennek együtt véget” igénye az egymással való szembefordulásnál.

Szóval, addig sok értelme nincs a blognak. Marad a dudva, a muhar, a gaz és az ős buja föld…

Képek forrása: euroresidentes.com / index.hu / magyarkincsek.hu / lesig.blogspot.com

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all