Regős Róbert: Csak semmi Shakespeare, lazítani jöttünk
Annyira vártam ezt az utazást. Kicsit munka, kicsit családi program, de akad benne lehetőség a lazításra is, s ami a lényeg, London! Egyszerűen odavagyok érte. Imádom a kultúra és a szabadság érzésének ezt a különös elegyét, amit sehol másutt nem tudok ennél intenzívebben megtapasztalni. Elég annyi, hogy leszálljon a repülő, s bevágja az ember magát egy taxiba, vagy felszálljon a metróra. Ennek a multikulturális metropolisznak a hangulata azonnal magával ragadja.
Igen, barátaim, multikulturális! És ez itt az égvilágon senkit nem zavar. Mert a multikulturalizmus jó. A legkülönbözőbb kultúrák keverednek össze benne egy olyan forgatagban, amelyet nem tudok másképp visszaadni, csak azzal a két kifejezéssel, hogy virágzás és ragyogás. Mindeközben bármilyen csoport, kisebbség, egyáltalán a társadalom bármely rétege szabadon kimutathatja, építheti, élvezheti az önazonosságát. Itt senki nem vonja kétségbe a másik értéket, vagy létjogosultságát, mert a demokrácia ebben a városban nem illiberális. Ahogy leírom ezt a szót, a helyesírás ellenőrző program azonnal jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Megérkezni ide mindig felszabadító élmény. Annyira jó volna otthon is gyakrabban átélni ezt az érzést. Pedig Budapesten minden együtt van hozzá.
Sokadszor járok itt. Ha nem is úgy, mint a tenyeremet, azért elég jól ismerem. Pontosan eléggé ahhoz, hogy ezúttal a puszta ittlétet élvezzem. Nem fogok elmenni egyetlen múzeumba, egyetlen képtárba, történelmi emlékhelyre sem. Egyszerűen csak szeretnék megmártózni és feltöltődni benne. Keresem a legegyszerűbb éttermeket, pubokat, az utánozhatatlan zöld gyeppel borított parkokat, a csendesebb utcákat, kávézókat. Erre a néhány napra élvezni akarom azt, ahogy nem a turisták, hanem a tősgyökeres londoniak élnek. Nyilván nem fog menni, de legalább próbálkozom vele.
Az egyetlen, amiről semmi pénzért nem mondanék le, az a színház. Ezen a lazítós hétvégén azonban csak semmi Shakespeare. Szórakozni akarok. Felszabadultan, szándékosan könnyedén. Nem vágyom katarzisra, mélyen barázdált, gondterhelt gondolatokra. Irány a Novello Theatre. Musical. Az kell most nekem. Mamma Mia!
Oké, a last minute jegy ára kicsit mellbe vág, de magára vessen, aki nem gondoskodik magának jó előre esti elfoglaltságról. S ha eltűnődtem is egy pillanatra, vajon holnap mi mindenről kell lemondanom ahhoz, hogy kompenzáljam a mai kiadást, a felülmúlhatatlan élmény kárpótolt azért az aprócska felhőért, amely néhány másodpercre árnyékot vetett az előbb említett ragyogásra.
Már gyülekeznek
Az élmény valami frenetikus volt. Természetesen abszolút teltház. A színházak látogatottságára otthon sem igazán lehet panasz, olyanra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy Londonban valaha is üres széksorokat láttam volna. Ahhoz a levegőhöz, ami betölti a város, hozzá tartozik az is, hogy aki csak teheti, aktív fogyasztója a kulturális kínálatnak. Ezért aztán a nézőtér szinte minden alkalommal, amikor tetszésnyilvánításra kerül sor, szinte felrobban. Tetszésnyilvánításból pedig ma este van bőven.
Az örömnek és a boldogságnak ez a kultúrája egészen unikális. A közönség és a művészek úgy találnak egymásra, mintha épp csak az előbb álltak volna fel a délutáni tea mellől. A színészek részéről nyoma sincs arisztokratizmusnak, pökhendiségnek, kivagyiságnak, vagy sztárallűröknek. A poénokkal szinte vállon veregetik a nézőt, s érezni, ők épp úgy élvezik a játékot, ahogy mi a nézőtéren. A British English pedig lenyűgöz. Egyszerűen rabul ejt. A Csengetett Milord bája köszön vissza a színészi beszédből. A zene, a dalok és a mozgás úgy él együtt a musicalben, mintha mindenkinek egy ritmusra verne a szíve. Ismerem ezt a műfajt belülről is, tudom milyen az, amikor a zene egyszer csak elkap, magával ragad és nem ereszt el az előadás végéig. Eszre sem veszed, hogy órák teltek el, s csak a taps segít újra a földre a révületből.
Közben azért jut időm egy kis belső játékra is. Próbálom kitalálni, melyik színész honnan érkezett az előadásra? Rohannia kellett, mert késve indult el, vagy kényelmesen megivott egy kávét a színésztrársalgóban? Ki kibe lehet szerelmes, ki kit utál, ki kivel fogja elhagyni a színház épületét? Van-e, akit befizetetlen számlák nyomasztanak, vagy a gyerek tandíja? S akad-e olyan, akinek az apró remegés a kézfején arról árulkodik, hogy szünetben akár egy korty whisky is lecsúszhat? Annyiszor láttam hasonló sorsokat otthon. Előfordult, hogy a büfészámlám magasabb volt, mint amennyi fizetést kézhez kaptam. Nyilván itt is előfordul hasonló. Ma azonban – hiába az ebben a játékban gyakorlott szem –, mindebből semmi nem látható. És ez így van jól. Mert örömjáték ez az este. Öröm a színésznek, az élőzenét elképesztő profizmussal megszólaltató zenekarnak és öröm a nézőnek. Alázat és tehetség. Ez kell hozzá. Egyedül így születhetnek hasonló színvonalú produkciók.
Képek forrása: maiutazas.hu / http://flickr.com
Forrás: BloggerBob
