Regős Róbert: Pálfordulás – a cserbenhagyott tömeg

Gyakran csak nézek, mint a moziban és nem értem, mi folyik körülöttem?

Nem értem, az emberi hiszékenység, naivitás, vagy nevezzük annak, aminek akarjuk, hogyan képes bedőlni mindannak, amit a nyakunkba zúdítanak? Nem értem, a pálfordulásoknak ez a rengetege miképp pöröghet búgócsigaként mindmáig anélkül, hogy a tömegek végre azt kiáltanák, elég volt?

tortenelem
Nem vagyok se történész, se történelemtanár, így aztán azt sem tudom megítélni, igaza van-e Kövér Lászlónak, amikor azt állítja, ideje végre magunknak értelmezni a történelmünket, mert – mint mondja – máig „ugyanazt a marxista, posztmarxista koloncot cipeljük a nyakunkban, amit a második világháború után a nyakunkba akasztottak”. Ez a gondolat még akár szimpatikus is lehetne a számomra. Csak hát könyörgöm, nekem erősen úgy tetszik, hogy csupán a jelenlegi tündöklésével számolva is, már vagy nyolc éve a Fidesz oktatáspolitikája, tantervei és egységesített tankönyvei uralják a közoktatást.

Ami ugyanakkor a pálfordulást illeti, furcsa ezt épp annak a Kövér Lászlónak a szájából hallani, aki 1986-ban az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársaként dolgozott. Mindeközben az ELTE végzős jogászaként nyilván a rendszer lebontásán fáradozott, hogy aztán 1987 és 1988 között Soros-ösztöndíjjal a közép-európai társadalmi mozgalmakat kutassa. Félreértés ne essék, van ez így, lehet így, ahogy a keresztényüldöző Saul Pál apostollá változása is mutatja. Tisztességes az is, ahogy ezeket a tényeket Kövér önéletrajza az országgyűlés honlapján mind a mai napig tartalmazza. Csak hát a damaszkuszi úton haladva nem biztos, hogy épp neki kellene posztmarxizmust kiáltania, vagy csatlakoznia a Sorosra csaholók kórusához.

Fura ez a pálfordulás a Fidesz esetében is. A rendszerváltás hajnalán minden tekintetben liberális párt néhány év elteltével kacsintgatni kezdett a konzervativizmus irányába. Vélhetően pusztán azért, mert stratégái ott sejtettek képviselet nélkül maradt tömegeket. Mára aztán úgy szerez szavazókat, hogy felszámol mindent, ami tőle még jobbra található. Ha kell, elmegy a falig. Megtagad mindent, ami korábban nagymamák és unokáik számára egyszerre tette szimpatikussá őket.

Eddig nem találkoztam olyan közvéleménykutatással, amely azt vizsgálná, hogy egy párt rendszerváltás kori választói tömegéből hányan maradtak mára a támogatók. Meglepődnék rajta, ha a közvetlen haszonélvezőkön túl komoly átfedés volna az egykori és a mai tábor között. Alig hiszem, hogy azok, akik valóban hátat akartak fordítani az akkori „elmúlt negyvenegynéhány évnek”, el tudnák fogadni, hogy olyan centralizált hatalmakkal kokettálunk, mint Oroszország, vagy Törökország, nem beszélve az apróbb diktatúrákról.

ep
Nem hiszem, hogy mindazok, akik Magyarország számára egykor a jövő egyetlen lehetséges alternatíváját az EU-hoz való csatlakozásban látták, ma annak tapsolnának, hogy állandóan konfrontálódunk az Unióval. Hogy folyamatosan a szégyenpadon lóbáljuk a lábunkat. Hogy reális kockázata van annak, hogy Orbán kivezeti az országot az Európai Unióból. Sőt, azt sem hiszem, hogy akik egykor szabadulni akartak a különböző sorszámú párttagkönyvvel rendelkező kiskirályoktól, azok ma elnéznék a korrupció soha nem látott mértékű terjedését. Hogy akik a Szabad Európa Rádió mellett kucorogva szívták magukba a szabad világ híreit, azok most elégedetten lapoznák fel az egyenruhába öltöztetett magyar média orgánumait, vagy relaxáltan pukkantanának meg egy-egy üveg sört a királyi tv Híradója előtt. Nem hiszem, hogy a Fidesz eredeti szavazóbázisa elfogadhatónak tartaná, hogy mind a mai napig a legmagasabb szinten vannak jelen a bűnösnek nyilvánított MSZMP és a KISZ egykori tagjai a pártban. Sorolhatnám hosszasan a hasonló példákat. Ők ma mindannyian elárulva érezhetik magukat.

Aztán ott van a vezér személye. Talán nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, a legtöbbet ő köszönheti Soros Györgynek. Nehéz eldönteni, hogy az undorító szó ebben az esetben sok, vagy kevés? Nyilván ebben sokan nem értenek egyet velem, ám nekem mégis meggyőződésem, hogy a magyar politikatörténet 10 legjelentősebb beszéde között kell számon tartanunk Orbán Viktornak a Nagy Imre 1989-es újratemetésén elmondott beszédét. Ezek után enyhén szólva is gyomorfordító, ahogy az egykori fiatal lázadó ma lebontja a demokrácia intézményrendszerét és valami illiberális izéről hadovál.

forradaalmar viktor
Mit érezhetnek azok, akik őt ilyen magas posztra emelték? Hol van ma lehetőségük arra, hogy számonkérjék rajta az egykori elvárásaikat? Hol van ma lehetőség arra, hogy megfékezzék ezt a tébolyult pálfordulósdit? Hol lehetnek ők? És egyáltalán, kik jöttek utánuk? Kik alkotják a Fidesz mostani tömegbázisát? Értik-e ők, honnan jött és merre tart Orbán, s vele az ország? Tisztában vannak-e azzal, hogy ez a haza nem csak az övék?
S ő vajon tudja-e, hogyan élnek, mit gondolnak róla, s a világról a cserbenhagyottak? Tudja-e, hogy ezek a százezrek, talán milliók nem hajtottak végre hozzá hasonló módon semmiféle pálfordulást? Ők még mindig a demokráciában hisznek, s meggyőződésük, hogy ez a hit teszi őket európaivá. Még mindig elutasítják a diktatúrát. Továbbra is gyűlölik a korrupciót. Tisztában van-e azzal Orbán Viktor, hogy kizárólag azért lehet még mindig hatalmon, mert ez a magányos tömeg továbbra sem adta fel az elveit? A Fideszt ők már nem képesek támogatni. Más politikai erőt pedig éppen azért nem tudnak választani, mert ők továbbra is görcsösen ragaszkodnak a hitelesnek gondolt eredeti értékrendjükhez.

Képek forrása: 444.hu / fuhu.hu / nol.hu

Forrás: BloggerBob