Regős Róbert: Amikor március 15. lényegét veszíti
Egy haverom hívott. Kinn jár az utcákon, s képzeljem el, nem lát senkin kokárdát.
Aztán persze azonnal eszembe ötlik két olvasat. Az egyik szerint a telefonáló rossz helyeken fordult meg. Nem ment iskolák, önkormányzati megemlékezések, Bem apó, Petőfi és Batthyány szobrok közelébe. A másik azt a gyalázatot idézi fel, amikor a Fidesz 2002-ben kisajátította magának ezt a szép, s ha létezik egyáltalán ilyen, valóban össznemzeti jelképet. Azaz elvette mindazoktól, akik nem az ő támogatói. Az ellenzéknek erre már akkor sem volt érdemleges válasza.
A két olvasat összekapcsolódik bennem. Arra gondolok, talán azért volt ma kevesebb kokárda az utcákon, mert mára a nemcsak szimbólumaitól, de reményeitől is megfosztott tömegeknek elegük lett a rezsimből, s a kokárda elhagyás tüntető kiállás a mai kurzus ellen. Erről azonban nyilván szó sincs.
Olvasom az Indexen Zalán történetét. Tudom, milyen az, ha gyerekként sok-sok felnőtt előtt egy idegen helyen kell verset mondani. A gyomor napokon keresztül görcsben, a tenyér izzad, kiszárad a száj. Azt az érzést viszont nem ismerem, mert az én gyermekkoromban ilyennel nem találkoztam, amikor egy Petőfi vers, amit ráadásul a szervezők hagytak jóvá, hirtelen vállalhatatlanná vált. Zalánnal ez történt. Talán túl korán kapott pontos képet a rendszer működéséről. A verset, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem programjára, felkérésre tanult meg, egyszerűen kihajították a műsorból.
Úgy hírlik valami tábornoknak nem tetszett az utolsó versszak. Ezek a sorok:
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Annyira meghallgatnám, mit gondol az a tábornok Magyarországról, mit Petőfiről és legfőképp mit magáról. Úgy tűnik, ma már nem lehet úgy szeretni ezt a hazát, hogy ostorozzuk a hibái miatt. Milyen haza az, amit csak magasztalni lehet? Ahol a legnagyobb költőket sutba vágják? Idézik őket széltében, hosszában, ha a verseik a céljaiknak megfelelnek. Ám hallgassanak, ha mást gondolnak, mint amit itt még gondolni lehet. Kukába a piszkos, gatyás, bamba társakról és a csordáról verselő Adyval. Máglyára József Attilával, ha a szívében török, tatár, tót, román kavarog. Csak semmi multikulti, uraim, mi homogén nemzet vagyunk.
Ez a mai rendszer, éppen úgy nem képes szembenézni a saját hagyományaival, mint a korábbiak. Az új kalibánok ugyanúgy szelektálnak szerzők és gondolatok között, ahogy az elődeik. Őket egyáltalán nem érdeklik az ünnepek, a költők. Kizárólag az érdekli őket, hogy miből húzhatnak hasznot. Szégyen, amit az ünnepeinkkel, szégyen, amit velünk művelnek.
Nem fogom kitűzni a kokárdát. Mert amíg március 15.-e fogoly az ő kezükben, addig ez az ünnep nem jelent, nem jelenthet semmit, mert nem szabad.
Képek forrása: doksi.hu / csalad.hu / diszpolgár.hu
Forrás: BloggerBob