Regős Róbert: Amikor március 15. lényegét veszíti

Egy haverom hívott. Kinn jár az utcákon, s képzeljem el, nem lát senkin kokárdát.

kokarda
Pontosan ismerem azt az abszurd helyzetet, amikor az ünnep napjáról kisöprik a kötelező megemlékezéseket, s előző nap tudják le azok zömét. Lobognak a nemzeti színű lobogók. Mi mást tehetnének, az a dolguk, hogy lobogjanak. A dagadó honkebleken pedig így, tavasszal, szekérkeréknyi kokárdák pöffeszkednek. Mostanra azonban, ha hinni lehet a hallottaknak, szinte semmi. Nocsak, mondom, tán helyére zökkent a világ? Ó kárhozat…

Aztán persze azonnal eszembe ötlik két olvasat. Az egyik szerint a telefonáló rossz helyeken fordult meg. Nem ment iskolák, önkormányzati megemlékezések, Bem apó, Petőfi és Batthyány szobrok közelébe. A másik azt a gyalázatot idézi fel, amikor a Fidesz 2002-ben kisajátította magának ezt a szép, s ha létezik egyáltalán ilyen, valóban össznemzeti jelképet. Azaz elvette mindazoktól, akik nem az ő támogatói. Az ellenzéknek erre már akkor sem volt érdemleges válasza.

A két olvasat összekapcsolódik bennem. Arra gondolok, talán azért volt ma kevesebb kokárda az utcákon, mert mára a nemcsak szimbólumaitól, de reményeitől is megfosztott tömegeknek elegük lett a rezsimből, s a kokárda elhagyás tüntető kiállás a mai kurzus ellen. Erről azonban nyilván szó sincs.

verses level

Olvasom az Indexen Zalán történetét. Tudom, milyen az, ha gyerekként sok-sok felnőtt előtt egy idegen helyen kell verset mondani. A gyomor napokon keresztül görcsben, a tenyér izzad, kiszárad a száj. Azt az érzést viszont nem ismerem, mert az én gyermekkoromban ilyennel nem találkoztam, amikor egy Petőfi vers, amit ráadásul a szervezők hagytak jóvá, hirtelen vállalhatatlanná vált. Zalánnal ez történt. Talán túl korán kapott pontos képet a rendszer működéséről. A verset, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem programjára, felkérésre tanult meg, egyszerűen kihajították a műsorból.

Úgy hírlik valami tábornoknak nem tetszett az utolsó versszak. Ezek a sorok:

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Annyira meghallgatnám, mit gondol az a tábornok Magyarországról, mit Petőfiről és legfőképp mit magáról. Úgy tűnik, ma már nem lehet úgy szeretni ezt a hazát, hogy ostorozzuk a hibái miatt. Milyen haza az, amit csak magasztalni lehet? Ahol a legnagyobb költőket sutba vágják? Idézik őket széltében, hosszában, ha a verseik a céljaiknak megfelelnek. Ám hallgassanak, ha mást gondolnak, mint amit itt még gondolni lehet. Kukába a piszkos, gatyás, bamba társakról és a csordáról verselő Adyval. Máglyára József Attilával, ha a szívében török, tatár, tót, román kavarog. Csak semmi multikulti, uraim, mi homogén nemzet vagyunk.

petofi tuz2b
Március 15. már régóta nem az egyén és a közösség szabadságvágyáról szól. Március 15.-ét, ha tehette, vagy magára húzta minden rendszer, vagy rettegett tőle. Március 15. már régóta kizárólag az aktuális és hivatalos politika elvárásairól szól. Vagyis mindannak az ellenkezőjéről, amit az egykori márciusi ifjak akartak.

Ez a mai rendszer, éppen úgy nem képes szembenézni a saját hagyományaival, mint a korábbiak. Az új kalibánok ugyanúgy szelektálnak szerzők és gondolatok között, ahogy az elődeik. Őket egyáltalán nem érdeklik az ünnepek, a költők. Kizárólag az érdekli őket, hogy miből húzhatnak hasznot. Szégyen, amit az ünnepeinkkel, szégyen, amit velünk művelnek.

Nem fogom kitűzni a kokárdát. Mert amíg március 15.-e fogoly az ő kezükben, addig ez az ünnep nem jelent, nem jelenthet semmit, mert nem szabad.

Képek forrása: doksi.hu / csalad.hu / diszpolgár.hu

Forrás: BloggerBob