Regős Róbert: Köszönjük, Mr. Orbán!
Elkezdődött, amitől tartottam. A 24.hu olyan fülest kapott, amely szerint Bécsben a magyar rendszámú autók szélvédőjére Orbánt szidalmazó, Magyarországot pedig az EU elhagyására felszólító szórólapokat helyeznek el. Úgy tisztességes, hogy jelezzem, a hír valóságtartalmát ellenőrizni még nem volt módom, de rajta vagyok.
Hónapokig próbáltam nyugtatni magam. Az nem lehet, hogy összemossanak, vagy épp összekeverjenek bennünket. Az nem lehet, hogy Nyugat-Európa egyenlőségjelet tegyen Orbán őrült politikája és a magyarok közé. Hallottuk eleget az Európai Parlament képviselőinek szájából, hogy ők nem a magyar emberek, hanem a miniszterelnök, illetve a kormány politikája miatt neheztelnek, mivel az lábbal tapossa az európai értékeket.
Nincs a homlokomra írva, hogy magyar vagyok. Nem állítottak meg az utcán, s nem kérdezték meg tőlem, hogy mi a francot keresek magyarként Brüsszelben, ha mi annyira meg akarjuk állítani, vagy annyira tudni akarjuk, hogy mire készül, milyen titkos terveket szövöget. Az viszont újabban elég látványos, ahogy nap mint nap olyan kérdésekre kell válaszolnom, amelyeket az ismerőseim aggodalmaskodó tekintettel szegeznek nekem: mi van nálatok? Ti tényleg ki akartok lépni az Unióból? Ilyenkor általában kicsit zavarba jövök, s hebegve-habogva motyogom, hogy én biztosan nem akarok kilépni, s a magyarok milliói sem szeretnének. Mindössze néhány elvetemült idióta tartja fenn mesterségesen ezt a feszültséget, mert a pillanatnyi politikai érdekeiknek ez az állapot felel meg. Ha nem sikerülne nekik konzerválni a társadalomban a veszélyérzetet – ld. „Ez veszélyes” –, akkor ezek a harcban edzett fiúk pillanatok alatt eltűnnének a politikai süllyesztőben.
Egy idő után olyan rutinszerűvé vált ez az érvelés, hogy magam is kételkedni kezdtem benne. El még ugyan nem engedtem, jelenleg is úgy gondolom, hogy ilyen mechanizmus működteti a vezér és környezete permanens harckészültségét. Azt illetően azonban, hogy a Fidesz szavazóbázisa hogyan gondolkodik valójában Magyarország Európában betöltött szerepéről, bevallom, elbizonytalanodtam. Sokáig jószándékú, ám megtévesztett tömegnek láttam őket. Ilyen hosszú távon azonban nem jelenthet felmentést, hogy félrevezetik az embert. Bármilyen fájó is ezt elfogadni, itt valóban csak arról lehet szó, hogy eltérő alapértékekben hiszünk, s ezek között jócskán akadnak olyanokban, amelyek alig egyeztethetők össze az Unió által deklaráltakkal.
Néhány évtizede százszor meggondolta az ember, hová parkoljon a kocsijával Szlovákiában, vagy Romániában. Volt mitől tartani. Nem szerettek bennünket. Ma nem az összekarcolt fényezés, a letört visszapillantó, vagy ablaktörlő miatt kell aggódnunk. Ha hinni lehet a híreknek, szorgos kezek csempésznek cseppet sem bátorító üzeneteket a magyar rendszámú autók szélvédőjére.
Magyarként ugyanakkor elég szar érzés azt olvasni, hogy húzzunk az Unióból a fenébe. Orbán kedvenc fordulata azonban, a „mi, magyarok”, üres frázis csupán. Mivel még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó magamat nem-magyarként meghatározni, attól tartok, olyan, hogy „mi, magyarok” nem létezik. Én vele soha nem volnék „mi”. Volt esély arra, hogy „mi” legyünk. Ezt a megosztó politikájával eljátszotta. A hőzöngéseivel sajnos már azt is, hogy Európában becsüljenek bennünket, ahogy azt a diktatúrák lebontása idején tették.
Köszönjük, Mr. Orbán!
Képek forrása: 24.hu / ujnepszabadsag.wordpress.com
Forrás: BloggerBob