Azt nem tudom, boldog-e a Fidesz, de tény, hogy kinn is van, meg benn is van. Mármint az Európai Néppártban.
Azaz annyira csak nem hülyék, hogy boldogok volnának ebben a köztes, felfüggesztett, pszichedikus lebegésre emlékeztető állapotban.
Benn vannak, amennyiben ugye nem rúgták ki őket. Ez leginkább talán azért nem történt meg, mert az Európai Parlamenti választások közeledtével egyetlen, több pártot magába foglaló szervezetnek sincs szüksége arra, hogy komoly repedések váljanak észlelhetővé rajta. A Fidesz egyoldalú kirúgásával járó botrány és annak következményei egyértelművé tehették volna, hogy erőteljes belső széthúzás mérgezi a pártszövetséget, s ugyan ki szavazna örömmel egy olyan pártra, amely ilyen családhoz tartozik.
Belpolitikai érdekeit előtérbe helyezve a Fidesz ezúttal oly mértékben tolta túl itthon már megszokott gyűlöletkampányát, hogy az szinte mindenki szerint szemben áll a sokszínű EPP konszenzusos értékrendjével. A választók tehát akkor is gyanakvással figyelték volna a történéseket, ha szó nélkül hagyják a magyar családtag ámokfutását. Ennek a két irányból érkező szorításnak lett aztán eredménye a tegnapi dodonai döntés.
A helyzet azonban kétségtelenül talán eddigi legszánalmasabb produkciójára késztette a kényes szituációkban magát rendre feltaláló Orbánt. Figurája ezúttal leginkább arra a Münchausen báróra emlékeztetett, aki a saját hajánál fogva próbálta meg kiemelni magát és lovát a mocsárból. Persze hihető, hogy arra az esetre, ha számára kedvezőtlenül alakultak volna az események, volt nála egy kilépési szándéknyilatkozat. Miért vonnánk kétségbe, hogy ha már menni kell, hát dacosan, emelt fővel vezesse ki a Fideszt az EPP-ből. Ügyes diplomáciai húzás az is, hogy a narancsos párt javaslatát elfogadva került sor a felfüggesztésre. Az, hogy ebbe a Néppárt belement, elég egyértelműen mutatja az impotenciáját, hiszen ha igazak a hírek, alapszabályzatuk nem is ismer ilyen technikai megoldást. Orbán célja ezzel nyilván az volt, hogy arcvesztés nélkül mentse a menthetőt.
Viszont azt elhinni, s másokkal elhitetni próbálni, ahogy azt a sajtótájékoztatón tette, hogy a pillanatnyi állapothoz vezető folyamatokat a Fidesz, s mint ilyen Orbán Viktor irányította, erős ostobaság. Sikerként könyvelni el azt, hogy a magyar kormánypárttal gyakorlatilag felmosták a padlót, egyszerűen nevetséges. A tény ezzel szemben az, hogy Orbánnak és bandájának jelen pillanatban semmiféle közvetlen befolyása nincs az EPP politikájára. Ez cél nyilván nem lehetett, eredménynek meg legalább annyira ciki, mint amikor a hazai aranylábú tizenegy 2017. júniusában kikapott a világranglista 186. helyén tanyázó Andorra válogatottjától. Közvetett befolyása is csak annyi lehet, hogy jelenlétük még e felfüggesztett státuszban is tovább rombolja a Néppárt már eddig is megtépázott tekintélyét.
Mondjuk Orbánra alapból jellemző, ha el akar érni valamit, akkor nincs tekintettel se Istenre, se emberre. Rombol, s tűzzel-vassal keresztülviszi az akaratát. A helyzet ezúttal annyiban szokatlan, hogy nem világos, mi is a valódi szándéka. Abból az alapvetésből kiindulva, hogy nekik Magyarország az első, épeszű magyarázat aligha adható a történtekre.
Normális körülmények között ilyen helyzetben azonnali kármentésbe szokás kezdeni. Nem az én tisztem megítélni, de attól tartok, az olyan megnyilvánulások, hogy „majd meglátjuk, belépünk-e a Néppárt frakcióba”, se az ország, se a párt, se Orbán érdekeit nem szolgálják. Mint ahogy az sem, ahogy a királyi tv főcímben lelkendezik, mintha ez volna a történtek legkiemelkedőbb mozzanata, hogy a Fideszt nem zárták ki a Néppártból. S félő, hogy ezúttal még a haza legújabbkori bölcse, a megfontolt beszédű ifjabb Lomnici Zoltán is inkább ártott, mint használt azzal a megjegyzésével, hogy az EPP-ben túlsúlyba kerültek a liberális erők. Ez megy. Ilyeneket nyilatkoznak. Ha nem jelentenének iszonyatos kockázatot Magyarország számára a Fidesz újabb és újabb tényleges, valamint kommunikációs baklövései, csak röhögne az ember azon, ahogy a parlamenti kétharmad szép csendesen leépíti magát. Így azonban legfeljebb sírni támad kedvem.
