Vagy egy hétig nem hallottam róla. Munka és barátság egyszerre fűz össze bennünket, így többnyire ritkán telik el nap anélkül, hogy legalább telefonon ne beszélnénk.

Most meg ez a szokatlan csend. Keresni kezdtem. Sokadszorra vette csak fel. A hangja fátyolos volt, mintha valahonnan nagyon távolról jutottak volna el hozzám a szavai. Kicsit erőltetett tréfálkozással arról beszélt, hogy a magyar egészségügy ölelő karjaiba vetette magát, akár egy népszerű rockzenész, amikor a közönség sorai közé ugrik. Persze tartott tőle, hogy félreugranak előle, ő meg majd jól pofára esik. Jobbnak látta ezért először kitapogatni, mi van, ha az államihoz fordul. Kedves volt mindenki – mondta –, valahogy még talán segítőkész is. Tulajdonképpen kedvesen, némi együttérzéssel vegyes várakozással közölték vele azt is, hogy erre az évre – március vége felé járunk – már nem tudnak időpontot adni a szükséges vizsgálatokhoz. Nem ők tehetnek róla.

Maradt hát a fizetős szolgáltatás. Azzal se jár semmi luxus, cserébe viszont jó sokba kerül. Az orvosok azonban, ha fizet, legalább időben látják, amit látni kell. A beteg megnyugszik, vagy még nyugtalanabb lesz, s kezdheti törni a fejét, kihez forduljon, ha műtétre kerül sor, s az vajon mibe fog kerülni.

Paradicsominak éppen nem nevezhető állapotok. A fejében végig ott motoszkált, mennyire igazságtalan ez az egész. Nyilván vannak, akik jobban rászorulnának a várólistás vizsgálatokra, mint ő. Akiknél a képalkotó eljárások diagnosztikai alkalmazása akár életet is menthet. Ők azonban nem engedhetik meg maguknak, hogy pénzért vegyék meg azt, ami jogszerűen jár nekik. Évtizedek óta fizetik utánuk is a TB-t, erre, amikor bekopogtat hozzájuk a rémület, mert a mellkason nyomás, a kar meg zsibbad, a várólista végére kerülnek. Mindenkit az ijedtség visz a kórházba. Hetekig, hónapokig, vagy még hosszabb ideig együtt élni ezzel az ijedtséggel, s nem tudni, mivel áll szemben az ember, a legkegyetlenebb dolgok egyike.

Így működik az egészségügy az országban, amely folyamatosan jobban teljesít. Ott, ahol a politikai elit számára Magyarország az első. Ahol a prevenció szerves része a tízparancsolat. Beszélgetés közben egy percre az a földön fekvő hajléktalan jut eszembe, aki mellett pár hete szenvtelenül mentek el az emberek. Vajon ő milyen ellátást kapna, ha nem csupán a kihűlés fenyegette volna? A mentő kiérkezéséig egy vállára terített, a kocsiból előrángatott takaró is képes volt „orvosolni” a baját. De mi várt volna rá, ha nem az alkohol és a hideg teríti le a földre a járda mellett futó sövény tövében? Ha sokkal nagyobb a baj, mert a mellkasa szorít, a karja meg zsibbad.
A valóban elesetteknek nincs telefonszámuk miniszterekhez. Nekik mobiljuk sincs. Talán már reményük sem. Ők némán zuhannak át azon a védőhálón, amit ez a jobban teljesítő ország és a politikusai fontak jókora lyukakkal. A politikusok, akiknek Magyarország az első.

Jó volt hallani a hangját. Jó érzés tudni, hogy az eredményeket már otthon várja, remélve, hogy műtéti beavatkozásra nem lesz szükség. Búcsúzóul még elmondta, hogy a kórházi koszt után milyen jólesik az forró ököruszályleves illata. Engem azonban már egyre az bosszant, hogy arról a múltkori hajléktalan férfiról azóta nem tudok semmit. És nem a pokróc hiányzik.

Nem ismerem azokat a menedékkérőket sem, akiket szégyenszemre ez az egyre jobban teljesítő ország rendszeresen éheztet a tranzitzónákban. Nem tudok a szemükbe nézni, s nem tudom elmagyarázni nekik, hogy ami velük történik, az nem én vagyok. Mi, magyarok nem ilyenek vagyunk. Tisztességes magyar ember soha nem nézné tétlenül, hogy éhezzen valaki, aki segítségért fordul hozzá.

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bizottsága már több alkalommal a magyar állam ellen hozott ítéletet hasonló ügyekben. Emberi jogok. Még emlékszem, mennyit hallottam ezt a kifejezést gyerekkoromban. Akkor a szüleim korosztálya küzdött azért, hogy ezek a jogok Magyarországon is érvényre jussanak. Ma ez az új rendszer ugyanúgy tesz az emberi jogokra, mint a harminc évvel korábbi. Akkor a demokratikus nyugattól reméltünk segítséget. Baromira nem értettem, miért nem jött. Ma a tranzitzónában rekedtek várják a támogatást nyugatról az új magyar állammal szemben.

A vezér mindeközben Brüsszellel izmoskodik. Várólisták ide, korrupció oda, az MTA szivatása emide, az oktatás lezüllesztése amoda, egyetlen dolog igazán fontos neki. Megállítani Brüsszelt. Nekifeszül újra, meg újra. A sikerként kommunikált néppárti felfüggesztés után is. Húzd meg, ereszd meg. Mániákus, már-már beteges kötélhúzás. A teljesítmény elismeréséről, Magyarország nemzetközi respektjéről pontos képet rajzol az a video, amelyet március 22-én tett közzé a 24.hu. Ezen az látszik, ahogy Emmanuel Macron francia államfő, miután a legnagyobb szívélyességgel üdvözöl több európai vezetőt, Orbán Viktor mögött úgy lép tovább, mintha ott se volna. Az egykori rendszerváltó mintaország lassan eltűnik Európa térképéről.

Sértő egy ilyen gesztus? Sértő. Bántó, ha egy jobban teljesítő ország miniszterelnökét levegőnek nézik? Az. Többet mondok, felháborító. Mindenkit sért ebben az országban? Igen, azt hiszem, mindnyájunkat kellene, hogy bántson. Mégis, ez a hetyke mai magyar politika mintha szándékosan arra játszana, hogy a közösség, amelyhez oly elszántan tartozni igyekeztünk egykor, kirekessze magából.

Magyarország beteg. A karja zsibbad, a mellkasán nyomást érez. Itt azonban nincsenek várólisták. A diagnózis felállításához képalkotó eljárások sem szükségesek. A kérdés az, van-e remény a felépülésére? Egy bizonyos. A szómágia ehhez már mindkét oldalról kevés. Tettek kellenek.

Képek forrása: webbeteg.hu / 444.hu /

Forrás: BloggerBob