Regős Róbert: Londoni anzix Ákostól – Mozambikból
Nem értem, miért van az, hogy az ember képtelen tudomásul venni: ez van, ilyen emberek között, ilyen világban élünk. Pedig igazán hozzászokhattunk volna már. Erős impulzusok jelzik napról napra, hogy milyen irányba haladunk Magyarországon.
Ahogy a napokban napvilágot látott bűnügyi statisztikákból kiderült, Lázár Jánosnak sikerült a 19 éve legbiztonságosabb esztendőben szétaggódnia magát a bécsi polgárokért. A Schmidt Mária okozta sokkból pedig, hogy tudniillik Németország informatikai téren a középkorban jár, ahol még wifi sincs, máig nem sikerült magunkhoz térni.
Most meg itt van a nemzet Ákosa. Szétnéz Londonban, s egyszerre lázári magaslatokban szárnyal. Komolyan, mintha a jobboldal megmondó emberei felültek volna a hülyeségbiciklire, s kényszeresen hajtanák reggeltől estig. Úgy tűnik, mintha valamiféle erkölcsi magaslatról széttekintve a világban, kötelező feladattá vált volna nekünk, magyaroknak, szánni, figyelmeztetni a nálunk jóval fejlettebb országokat, hogy vigyázzatok, nagy bajban vagytok, komoly veszélyek leselkednek rátok. Nyilván létezik erre kommunikációs stratégia, amire külön felkészítenek – azért egyszer beülnék egy ilyen fejtágításra –, vagy egyszerűen csupán hallják, figyelik a delikvensek ezt a sületlenség áradatot, s a fogékonyabbaknak csak úgy rááll az agya, hogy aztán minden külső ráhatás nélkül is okádni kezdjék magukból az ostobaságokat.
Nem azon tűnődött el, hogy miért szól hozzá magyarul a pincérnő, miért fújják a slágereit odakint is tökéletes magyarsággal. Nem, neki ezúttal az volt a legerősebb hatás, a másokkal megosztandó élmény, hogy őt London belvárosa a nem fehér bőrű tömegek okán Kazincbarcikára, illetve Mozambikra emlékezteti. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk az Ákos által a stratfordi St. John’s Church-ből megosztott képeket, s a hozzá fűzött kommentet is: „Egy anglikán templomban vagyunk. Ami nagyon érdekes, valószínűleg egy gospeles istentiszteletnek leszünk a szem- és fültanúi. … Egy picit más itt az egyház, mint nálunk.” S miben látja a mi Ákosunk a különbséget? „Először is biztonsági emberek állnak az ajtóban. … Egyébként lehet, hogy az Isten simán örül ennek.”
Szerettem Ákos zenéjét. Nem nagyon gondolkoztam rajta, de talán azért, amiért a legtöbb zenét kedvelem. Azért, mert összeköti az embereket, s nem elválasztja őket egymástól. Mert normális esetben egy koncert – eltekintve a nem normális esetektől és zenekaroktól – olyan közösségi élmény, amely felfüggeszti az embereket elválasztó különbségeket. Ráadásul egy jó kis stagediving rendkívül erős bizalmi viszonyt feltételez az előadó és a közönsége között is. Az együttes öröm minden esetben jelen van az ilyen ugrásoknál is. Ákos helyében azonban én most egy jó darabig nem ugranék.
Képek forrása: krisnavolgy.hu / AkoxVlog / zene.hu / hvg.hu