Regős Róbert: Bajszában él a nemzet

Hunyadi szobor Zimonyban

A napokban Zimonyban a magyar és a szerb államfő leleplezett egy Hunyadi szobrot.

Az egykor önálló település ma már Belgrád észak-nyugati városrésze. Trianon előtt Szerém vármegyéhez tartozott. A jelenleg 170 ezer feletti lélekszámú területen 2011-ben 205-en vallották magukat magyarnak.

atadas
Ha már megszólalok az ügyben, minden egyéb irányú erős késztetésem ellenére igyekszem megmaradni a józan ész és a jó ízlés diktálta kijelentéseknél. Nem lesz egyszerű. Próbálok megfeledkezni a magyar állam újabban elég feltűnő szoborállító buzgalmáról. Szívem szerint kerülném az aktuálpolitikát is, bár azt hiszem, ez napjainkban szinte lehetetlen vállalkozás. Mégis, egy új szoborról szólván, se Nagy Imre ’56 átértelmezésével összefüggő eltüntetésének hátterével, se az áthelyezését indokló, horthysta időket idéző építészeti koncepcióval, se semmi hasonló, a rezsim kultúra koncepcióját érintő kérdéssel nem szeretnék foglalkozni. Nyár van. Lazuljunk!

Előzetesen még csak annyit, igen, én is tartom magam ahhoz, hogy ízlés dolgában felesleges vitába bocsátkozni. Nem is teszem. Egyszerűen elmondom a véleményem egy szoborról. Azt, hogy a magam részéről teljességgel méltatlannak tartom azt a nándorfehérvári hős emlékéhez, meg mindahhoz, amit szokás ehhez kerekíteni. Nagyjából ennyi, amit az alkotással és az eseménnyel kapcsolatban komolyan – értsd röhögés nélkül – el lehet mondani.

figura
Értem én, hogy korunk meghaladta nagyjaink idealizáló, nacionalizmusra hajazó, klasszicizáló ábrázolásmódját. Ebben az alkotásban aligha kereshetek továbbá a realizmuson túlra mutató jegyeket. Ami Spanyolországban, vagy Franciaországban elfogadható volna egy mosolyt fakasztó gagnek Picasso, Dali, vagy Miró részéről, pusztán azért, hogy érezzük jól magunkat kiállításokon, köztereken, vagy bárhol, ahol művészettel találkozunk, az a mi komolykodó, öniróniától idegen, kissé humortalan közegünkben rosszul venné ki magát. Don Quijote-val még talán lehet viccelni, na de Hunyadi az kérem Hunyadi. Hajlanék arra, hogy az alkotó, Madarassy István esetleg valami mitikus, látomásos, Marquez-i, vagy még inkább mesei figurának akarta ábrázolni a hőst, de erre ugyancsak a fenti tétel volna érvényes.

Aztán az egyik avatásról szóló beszámolóban megakadt a szemem Áder Jánoson. Röstellem, de persze azonnal felötlött bennem a közkeletű megnevezése is, amelyet demonstrációkon oly gyakran lehet hallani.

petofi
S ha már felötlött, hát, naná, hogy megidézte egyben a házelnököt is. És egyszerre táncolni kezdtek előttem mindenféle bajszok. Mohón kerestem az összefüggést. Valahol ott akadtam el, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? A borotválkozás technológiai forradalma előtt az arcszőrzet érthető módon burjánzott magyarjainkon, ahogy másokon is. A reformkorban aztán már divattá vált. Miért is ne? Végül olt idő, amikor politikai szimbólum lett belőle.

Ám, hogy politikusi körökben ez az Izsó Miklós Búsuló juhászára emlékeztető bajusz miért éli virágzását 2019-ben is, meg nem mondhatom. A tyúk és a tojás dolgához visszatérve az tetszik a legvalószínűbbnek, hogy vezetőinknek tényleg a nemzet az első, s ezt szőrzetükkel is jelezni akarják. Magyarabbak ők a magyaroknál, de legfőképp a csupaszképűeknél. Aztán – ahogy az már lenni szokott – a támogatott művészet igyekszik megfelelni ezeknek a művészettől idegen szempontoknak is. Így történhetett meg, hogy a mi Hunyadink ebben az új, bajuszban bő, intellektusban gyenge szoboralakjában nem a történelmi figurához igyekszik idomulni, hanem valami fura, búsuló, mélymagyar elváráshoz, politikusi szőrzeményekhez.

Már szinte hallom, hogy ilyet csak egy libsi blogger hordhat össze. S ha Soros György teszem azt borotva kereskedelemből gazdagodott volna meg, akkor a bajusz kifejezett elvárás volna odaát. Ezen még csak-csak túlteszi magát az ember. Ám azon aligha, hogy ennek a szobornak a köztéri elhelyezését egyáltalán jóváhagyták. Hát Szerbiában nincs érvényes eljárásrend a szoborállítás engedélyezésére? Habár… Nálunk ugyan létezik ilyen szabályozás, idétlen szobraink mégis vannak. Jópárat tudnék hozni illusztrációnak. Azt gondolom, talán szegény Petőfi az, aki a leggyakrabban kaphatna sírógörcsöt az őt ábrázoló alkotások láttán. Ebben a műfajban egy székesfehérvári műremek a kedvencem.

hunyady
Madarassy Istvánnak persze megvan a maga sajátos, képzőművészetileg nyilván értelmezhető művészi világa. Ám hogy ez a legújabb alkotása milyen mértékben találkozott az ötletgazda Professzorok Batthyány Köre elképzeléseivel, illetve a támogató Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. elgondolásával, azt tőlük kellene megkérdezni. A 40 milliót mindenesetre összegründolták, ami első ránézésre nem is tűnik soknak.

Ha a cél a nevettetés volt, akkor a közös erőfeszítés elérte a célját. Beszélik, hogy még Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke is a könnyeivel küszködött a röhögéstől, holott ez tőle nemzeti, egyáltalán történelmi ügyekben aligha várható. Én nem röhögök. Elképzelem, ahogy Zimonyban nap, mint nap elsétálnak a szerb többség tagjai Hunyadi János előtt, elmélázva nézik, hosszasan, ahogy csak ők tudnak nézni, s nem értik, mit akarhattak ezzel az egésszel az ő magyarjaik?

Képek forrása: origo.hu / labrys.ru / hu.wikipedia.org / hírtv.hu

Forrás: BloggerBob