Regős Róbert: Tusványos 30 – maradok inkább turista
Javában pörög Tusványoson az ideológiai turizmus.
Nyilván joggal lehet odavetni nekem, hogy „hé, paraszt”, vagy újabban talán így, „hé, libsi”, előbb told oda a képed, aztán dumálj! Nos, a környéket elég jól ismerem. Többször jártam Bálványos- és Tusnádfürdőn is. Gyönyörű. Igaz, soha nem a szabadegyetem idején. Azt távolról is érzékelem, hogy a politikai roadshow mellett valódi fesztiválhangulat uralja a rendezvény szerethető részét. Talán, ha a húszas éveimet taposnám, nagy lelkesedéssel harapnék bele – Pásztor Anna szavaival – abba a kenyérszagú, sűrű levegőbe. Így azonban több van, ami taszít, mint ami vonz.
Ami leginkább taszít, az Orbán centrális szerepe. Az egész – a tisztesség kedvéért tegyük hozzá, hogy amennyire ezt kívülről meg lehet ítélni – a miniszterelnök beszédére van kihegyezve. Azzal önmagában még nem is volna bajom, hogy van egy hely, ahol a megszokott kereteknél szabadabban fejtheti ki a jövőképét, magyarázza meg az általa gyakran használt fogalmakat, találkozik a rajongótáborával. A megjátszott közvetlenséget viszont elég visszataszítónak találom. Egyszerűen nincs összhangban azzal a felhajtással, ami körülveszi.
Politológusok hada várja izgatottan, hogy elhangozzék a beszéd. Lehet tudni, hogy ezek az események a számukra is fontosak, hiszen nemcsak felkészültségüket villogtathatják a kormánysajtó végtelennek tetsző felületén, de lojalitásukról is meggyőzhetik a kondukátort, ami busásan megtérülhet. Az érdes felületű nyelvek ünnepi időszaka ez. A sajtóból ilyenkor feltartóztathatatlanul dől a vezér dicsérete, himnuszok zengik távlatos gondolkodását, politikájának nagyszerűségét, annak a bátorságnak a magasztalását, amellyel a magyarságot rontó internacionalista erőkkel szemben felveszi a nemzeti kesztyűt.
Elég ránézni az online felületek címlapjára. Mintha versenyt hirdettek volna, ki tudja négyzetcentiméterenként többször leírni Orbán nevét. Eszeveszett verseny folyik. Magasztalni, fényezni, minél nagyobbnak, erősebbnek mutatni. Ebbe a versenybe szállt most bele a kormány legújabb üdvöskéje. A kormányzat kommunikációért felelős államtitkára, az egyre kopottabbnak, elnyűttebnek tűnő Kovács Zoltán mellett valóban üde színfolt a vele szemben komoly intellektuális fegyverzettel rendelkező Varga Judit jelenléte. Aztán ez a frissesség azonnal fakulni kezd, amint kijelenti, Orbán Európában „elképesztő tiszteletnek örvend”, sokan gratulálnak önazonos politikájához, s irigykedve nézik a néppárti üléseken stb. Úgy tűnik, beállt a sorba, vagy hát talán kezdettől ott is volt. Arról persze egyetlen szó sem esik, hogy kik ezek az Orbánt magasztaló meghatározó figurák a nemzetközi politikában.
A főnök pedig csak szónokol, akár a haza védelmező bölcse. A Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusai, Fidel éjszakába nyúló beszédei, Ceaușescu gesztusai jutnak az eszembe. Szabadon fantáziálhat, hisz nincs senki, aki vitába merne szállni vele. A miniszterelnök úgy beszél, akár egy társadalomfilozófus. Pedig nem az. Egy társadalomfilozófus nem mond ilyeneket:
„Az előttünk álló 15 évet azzal fogjuk eltölteni, hogy szembe fordulunk a
liberális korszellemmel és a liberális nacionalizmussal.
Ez egy igazságtalanul nehéz küzdelem lesz, a pálya feléjük lejt, de nálunk van sok dolog,
amit szépnek és szabadnak lehet nevezni”
Ez üres beszéd, puszta hablatyolás. Liberális nacionalizmus. Aha!
Jobbára nem érvel, inkább kinyilatkoztat. Hiába, egy prófétától nagyjából ez várható. A liberálisok gyűlölnek minket - mondja. Persze nem kérdez meg erről a gyűlöletről senkit. Fogadjuk el, hogy így van, hiszen ő mondja. Arra nem tér ki, kiket és milyen alapon tekint ő liberálisoknak. Kísérletet sem tesz a gyűlölet fogalmának meghatározására. Holott ezzel alátámaszthatná, hogy az általa liberálisnak tartott erők valóban gyűlölik. Csak ezt követően kezdhetnénk gondolkodni arról, mi okból vannak ezek az ellenérzések, ha léteznek egyáltalán. Így azonban marad annyi, hogy utálni kell a liberálisokat, hiszen gyűlölnek bennünket, s gyűlölik a főnököt. Ebből az egészből annyi válik világossá, hogy a miniszterelnök lényegileg nem érti, mit jelent a liberalizmus, s talán soha nem is értette. Még akkor sem, amikor magát is liberálisnak tartotta. Avagy épp azok nem liberálisok, akiket ő annak tart.
Megtudjuk továbbá azt is, hogy Finnországban baj van a jogállamisággal. Mond ugyan ezt-azt. Hogy ott nincs alkotmánybíróság – mintha ez hátráltatná a jogállamiságot, s nem egy létező alokotmánybíróság bíráinak politikai befolyásolása–, az Akadémia az oktatási miniszter felügyelete alatt áll – mintha a kutatás szabadságát e felügyelet korlátozná, s nem a kutatóintézeti rendszer sakkban tartása a finanszírozáson keresztül –, az igazságügyi miniszter javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki a finn bírákat – mintha ez gátolná a bíróságok függetlenségét, s nem a hazai ostoba gyakorlat. Szóval a jogállamiság az én tapasztalataim szerint Finnországban köszöni szépen, de jól érzi magát.
Nem folytatom a beszéd lázálom számba menő kinyilatkoztatásait. Egy miniszterelnök a végrehajtó hatalom irányítója, a suszter pedig maradjon a kaptafánál. Talán Orbán is szerencsésebben tenné, ha megmaradna a praxisnál, s nem törne fő ideológusi babérokra. Salétromszagú, penészes illata van a történelemben az ilyen ambícióknak. Én meg inkább maradok továbbra is a kenyérszagú, sűrű tusnádfürdői levegőt a Szabadegyetemen kívüli időszakokban élvező turista.
Képek forrása: 888.hu / origo.hu / index.hu / 24.hu
Forás: BloggerBob
