RoTaPress - Regős Róbert: Thürmer Gyula színre lép

Regős Róbert: Thürmer Gyula színre lép

Nemrégiben már bosszankodtam egy sort azon, hogy híre ment, Berki Krisztián főpolgármesteri babérokra tör.

Egyszerűen képtelenség röhögés nélkül fogadni egy ilyen ötletet. Ennek megfelelően nincs is értelme komolyan venni. Mégis, amennyiben egy ilyen hír napokra uralkodóvá válhat a közbeszédben, akkor el kell fogadjam annak a német filozófusnak a kijelentését, aki szerint „már csak egy Isten menthet meg bennünket.”

A helyzetet úgy-ahogy menti, hogy Berki nem politikus. Ő a végletekig silánnyá lett magyar szórakoztató ipar része. Szavait tehát – mondjon bármit is – politikai értelemben a legkevésbé sem kell figyelemre méltatni. Ha mégis bekövetkezne, s végül valóban elindulna a főpolgármesteri székért, az semmit nem befolyásol majd az önkormányzati választások kimenetelében. Volnának persze, akik Berkire szavaznának. Részben azok, akik közvetlen kapcsolatban állnak vele, vagyis rokonok, barátok. Aztán volnának olyanok is, akiknek kezét a médiából való ismertség vezetné a szavazófülkében. Ők valószínűleg alig értenek valamit a világból, amely körül veszi őket. Végül lennének, akik viccből szavaznának a vasalt heréjűre, mondván, amúgy sincs értelme semminek.

A főpolgármesteri székre azonban most bejelentkezett egy újabb jelölt. Egy igazi régi motoros. Sikeresnek éppen nem nevezhető, mivel számottevő eredményt a sajátjának tekinthető pártján kívül soha nem sikerült elérnie. 2014-ben már nekifutott a főpolgármesteri cím megszerzésének, ám akkor még a nyilvántartásba vételét is elutasították. Thürmer Gyuláról van szó.

Berkivel azért foglalkoztam, mert az ország szellemi állapotára tartom jellemzőnek, hogy akárcsak a lehetősége is felmerült a jelöltté válásának. Thürmerrel alapvetően más a helyzet. Könnyen lehetne azt mondani, hogy ő ízig-vérig politikus, hiszen időtlen-idők óta jelen van a hazai politikai színpadon. Ez azonban nem ennyire egyszerű. Ahogy már utaltam rá, ő és a pártja gyakorlatilag évtizedek alatt nem ért el semmit. Lehet kozmetikázni az adatokat, ám a tények lesújtó képet mutatnak a pillanatnyilag Magyar Munkáspárt néven futó társaságról.

A rendszerváltás óta egyetlen egy alkalommal sem sikerült bejutniuk a Parlamentbe. Ehhez a legsikeresebb, 1998-as eredményük sem volt elég, az akkori 183.064 szavazattal sem. 2018-ban 15.640 voksot kaptak. A 2004-es Európa Parlamenti választásokon megszerzett 56.221 vokssal szemben 2019-ben 14.452 szavazathoz jutottak. Ilyen eredmények mellett Thürmert igazi nagy túlélőnek kell tekintenünk. A magyar választási rendszer keretei között képes a felszínen tartani egy pártot, amelynek támogatottsága folyamatosan csökken, s immár jó évtizede 1 % alatt van.

Ami miatt a főpolgármesteri székért folytatott közdelem okán mindezek ellenére is érdemes foglalkoznunk a Munkáspárttal, az nem más, mint az értékrendje. Mondhatni, az szinte természetes, hogy a mainstream ideológiák mellett, melyekből ma Magyarországon két valóban markáns létezik – szándékosan kerülve a leírásra alkalmatlan jobb- és baloldali kifejezéseket, had’ nevezzem ezeket nemzetinek és liberálisnak –, mindig van bázisa a marginális világképeknek is. A fenti adatok alapján könnyen azt hihetnénk, hogy Thürmerék is valami hasonló, elszigetelt gondolkodásmódot képviselnek. Ez azonban alapvető tévedés volna.

A Munkáspárt 2006. november 4-én tartotta XXII. Kongresszusát. Bájosnak tetsző adalék, hogy ez volt az első olyan tanácskozás, ahol már nemcsak a küldöttek, de bármely párttag is részt vehetett. Talán nem járok messze az igazságtól, ha ezt a nyitást nem a közvetlen demokráciához való visszatéréssel, hanem a tagság létszámának folyamatos csökkenésével magyarázom. De ez most lényegtelen. A XXII. kongresszuson elfogadott irányelvek, melyek az egykori MSZP-SZDSZ koalíció tevékenységének kritikájából táplálkoztak, egy ma felettébb ismerős politikai értékvilágot írtak le. A Munkáspárt, hátat fordítva az időközben démonizált internacionalizmusnak, nemzeti hangvételű programot fogalmazott meg. Egyes források szerint ehhez a mintát a gazdasági téren nyugat felé nyitni igyekvő, ám ideológiailag továbbra is elszigeteltségben lévő Kínától vették.

Nem tudom, a nemzeti önazonosság túlzott mértékű érvényesülése okoz-e elszigeteltséget, vagy az elszigeteltség teszi elkerülhetetlenné a nemzeti identitás hangsúlyozását. Valószínűleg mindkettőre akad példa. Magyarország azonban a rendszerváltás idején nyitott társadalom volt. Nálunk így feltehetően az előbbi folyamat játszódott le. Így, vagy úgy, a Munkáspárt 2006-ban ráérzett arra, hogy egy ilyen nemzeti ideológia hangsúlyozása sikeres lehet. Az, hogy nem jött nekik össze, annak köszönhető, hogy mások énekelték ki a sajtot a szájukból.

Miután komoly kritikák érték, hogy programjuk csaknem egybeesik a Fidesz elképzeléseivel, Thürmer 2009-ben, Az elsikkasztott ország című könyvében már magyarázkodni kénytelen a hasonlóságok miatt. „… támogatjuk a magyar polgárság és a magyar értelmiség harcát a külföldi és a hazai nagytőke uralma ellen, mindazért, amit mi is magyarnak érzünk, és magyarnak akarunk tudni a jövőben is.” Egy ilyen mondat – feltéve persze, ha az „értelmiség” kifejezés nem szerepelne benne –, simán beleférne egy tusványosi beszédbe is. Harc, polgárság, magyar. Ismerős hívószavak.

Ne is tegyük fel a kérdést, hogy ki kit plagizál? A folyamatok akár fordítva is lejátszódhattak, mint azt első blikkre gondolnánk. Elég polgári demokráciánk illiberális jellegére, centralizált társadalmi berendezkedésére és hatalomgyakorlásra, Orbán thürmeri hosszúságúnak mondható, a Fidesz meghatározó szerepköreiben való jelenlétére, vagy az alapítók és alattvalóik MSZMP-be, KISZ-be való beágyazottságára gondolnunk. Két dudás azonban nem fér meg egy csárdában, s azt könnyű belátni, hogy Orbánék jobban játszanak a hangszerükön. Bármennyire hasonló nótákat fújnak is, a tömegek inkább hallgatják a Fidesz muzsikáját, mint a Munkáspártét. Thürmer főpolgármesteri álmai így már megszületésük pillanatában szertefoszlanak.

Képek forrása: munkaspart.hu / 444.hu/MTI / fuhu.hu / facebook.com

Forrás: BloggerBob