szombat, augusztus 15, 2020
728x90 EU Imagery

Páneurópai Piknik ’89

„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi.” – mondja az ismert nasi-reklám. Annyira jellemző ránk ez a dicsőséges múlt iránti nosztalgia. Kocsis Máté Palicson a Szent István által kijelölt útról papolt, mintha az egyrészt minden tekintetben egybeesne a Fidesz által követett irányvonallal, másrészt megfelelő zsinórmérték volna a 21. században is politikai, államelméleti, s főleg etikai tekintetben. Ja, és természetesen úgy, mintha az egész, Istvánhoz köthető eseménysor megítéléséről már megnyugtató konszenzusra jutott volna a történettudomány. Kocsis esetében azonban nyilván csupán egy aktuális értelmezésről van szó, amely alkalmas arra, hogy a politika üzenjen a választói tömegeknek.

danke
Szinte mindennel így vagyunk. A török hódítás elleni küzdelmekben játszott szerepünktől kezdve, a ’48-as szabadságharcon keresztül 1956-ig. Legtöbbször leegyszerűsítő és kiterjesztő értelmű értékeléseit adjuk múltunk nagy eseményeinek. Olyanokat, amelyek képesek hangsúlyossá tenni szerepünket a világtörténelem folyamatainak hálózatában. Félreértés ne essék, ez talán rendjén is van így. Mit sajátítsunk ki inkább, mint a saját történelmünket. A bajok ott kezdődnek, amikor méltatlanokká válunk ahhoz a múlthoz, amelyet oly nagy pátosszal emlegetünk, magunkat pedig egy ilyen hagyomány folytatóinak tekintjük. Attól tartok, komoly csalódást kellene átélnünk, ha nemcsak a felszínen mozogva vizsgálnánk meg, mennyiben hű ez a mai kurzus egy olyan Szent István-i hagyományhoz, amelynek történettudományi megítélése sem igazán egységes.

1989. augusztus 19-e is inkább egy szimbolikus napnak tekinthető legújabbkori történelmünkben. A Páneurópai Piknik – ahogy egyetlen történelmi esemény sem – nem értelmezhető leegyszerűsítve. Lehet vitatkozni azon, hogy miféle politikai alkuk álltak az események hátterében. Lehet vitatkozni azon, hogy Németh Miklós miniszterelnök, vagy Horn Gyula külügyminiszter játszott-e jelentékenyebb szerepet ezekben a folyamatokban. Feltehetően egyikük sem bírt valóban meghatározó szereppel. Mosolyoghatunk azon, hogy nem is volt annyira egyszerű olyan határszakaszt találni, ahol állt még a kerítés, s kellő teatralitással átt lehetett vágni azt.

horn
Egy dolgot azonban aligha lehet megkérdőjelezni. Átéltük, tudjuk. Minket, magyarokat akkor fenntartás nélkül szerettek Európában. Lehet jól megírt színjátéknak gondolni ezt a nyitást, amely alkalmas volt arra, hogy a valódi folyamatokról elterelje a figyelmet. A szeretet, a hála, az elismerés azonban minden irányból áradt felénk. Ott volt a televíziók híradásaiban, ott az NDK-s lányok Balaton-parti, talán a korábbinál is forróbb ölelésében, s ott volt a külföldi kézszorításokban is. A Páneurópai Piknik ugyanis nemcsak a németeknek, nemcsak nekünk, de egész Európának fontos volt és függetlenül a határbontáshoz vezető út összetettségétől, nekünk, magyaroknak voltak hálásak érte.

A főváros és Nyugat-Magyarország olyanná vált, mint egy nagy váróterem. Emberek háltak az utcákon, parkokban. A határsávon belül kezdetben még működtek a régi reflexek. Felírták az ismeretlen autók rendszámát. Aztán elengedték ezt is, mert annyian jöttek. És ez a kavalkád nem zavart senkit. A világ legtermészetesebb dolga volt kenyeret, vizet, egy-egy jó szót, mosolyt adni a messziről jött, a szabadságukat és méltóságukat kereső embereknek.

alvok
A mostani, nagy népvándorlás persze egészen más helyzet. Eszébe nem juthat senkinek összehasonlítani a kettőt. Mégis, engem mélységesen elszomorít, ahogy reagálunk ezekre a dolgokra. Európában ma nem szeretnek bennünket. A külföldi kézszorításokat kérdő tekintetek kísérik. Mi folyik nálatok? Egy ostoba, arrogáns és rövidlátó politika eltékozolta mindazt a megbecsülést, amelyet ’89 hozott nekünk. Ma újra csak a saját szemünkben vagyunk nagyok és erősek.

Ma szenzációszámba megy, hogy Angela Merkel – 2015 óta először – eljön Sopronba emlékezni. Ne legyenek kétségeink. Látogatása nem az Európa védelmében tett újabb erőfeszítéseink elismerésének jele. Ez a vizit nem írja felül mindazokat az aggályokat, amelyek Magyarországgal szemben az utóbbi időkben megfogalmazódtak a jog, a demokrácia és az erkölcs terén. Mi pedig ártatlanságunk és az elszalasztott lehetőségek korát siratva mantrázhatjuk Vörösmarty majd 200 évvel ezelőtti szavaival a Zalán futásából: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”

Képek forrása: hirado.hu / hvg.hu / fortepan.hu

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all