Regős Róbert: Ez ám a karrier

Elnézem ezt a mérhetetlen tolongást az önkormányzati választások előtt, s hálát adok az égnek, hogy ezekben a napokban nem az állandó lakhelyemen tartózkodom. Plakáterdő minden felé, kivétel nélkül mesterkélt, minden őszinteséget nélkülöző mosolyokkal. A volt szovjet vezetők agyonretusált fotói jutnak eszembe, ahol az aggastyánok arcán is olyan sima volt a bőr, mint a kisbabák popsija. Tudja a csuda, miért van az, hogy a legjobb fotós és a legtökéletesebb fotókidolgozási technikák sem képesek hitelessé tenni ezeket a kandeláberekről belógatott, az óriásplakátokon pöffeszkedő, vagy a kisebb szórólapokról vigyorgó pofákat. Talán azért, mert egyszerűen túl sok van belőlük.

Meghívnak egy kávéra, leülnének velem beszélgetni a választókerület gondjairól, megkérdeznék tőlem, mi az, amin azonnal javítani kellene. Teletömik magukkal a postaládámat, félóránként nyomják hosszan és türelmetlenül a csengőt, rám telefonálnak. A szokásosnál is intenzívebben áradnak szét üres mondataik az éterben. Az ígéreteik vagy tökéletesen semmitmondók, vagy ha véletlenül mégis beléjük szorul valami konkrétum, hát annak végképp nincs realitása.

karrier1
És tolonganak, istenem, hogy tolonganak. Mint Babitsnál a Vakok a hídon. „A lelkük / a testből / ki sem lát / soha.” Ötvenhatezer képviselőjelölt! Micsoda irgalmatlan tömeg ez. Egy közepes méretű város. Ötvenhatezer ember érzi magát felkészültnek, alkalmasnak a feladatra. Ötvenhatezren érzik úgy, hogy bírják a választók bizalmát. Ötvenhatezer ember akar áldozatot hozni azért a szűkebb értelemben vett közösségért, amelyben él. Ötvenhatezer ember vállalná a szolgálatot. Ebből is látható, milyen tehetséges nemzet vagyunk. Vagy inkább úgy volnánk ezzel is, mint a focival? Mindenki ért hozzá?

Hosszú évtizedekbe telt, de mára jócskán megkeseredtem. Én ezeknek egy szavát sem hiszem el. Én nem gondolom, hogy egy vasárnapi ebéd közben, a húslevesből elővarázsolt csirkelábat szopogatva a családfő felemeli elégedett tekintetét és így szól az asszonyhoz: „Te, anyukám, annyi mindent kaptunk mi már ettől a falutól/várostól, a gyerekek is kirepültek már, így több időm maradt, meg aztán érett is volnék hozzá, szóval csak az ütött szöget a fejembe, hogy valamit vissza kellene adnunk ennek a településnek. Mit gondolsz, ne legyek én képviselő? Úgy én is tudnám csinálni, mint a szomszéd. Nem gondolod?” Aztán az évek során kicsit megvastagodott ujjaival újabb csirkeláb után kezd kutatni.

karrier2

Szóval szerintem nem így, nem önzetlenségből születnek ezek a döntések. Most kopognak, csengetnek, telefonálnak, járják a házakat, hogy aztán ha összejön nekik egy szék az önkormányzati testületben, évekre eltűnjenek a választóik szeme elől. S ahogy belehuppannak abba a székbe, egyből szakértővé is válnak. Tíz, vagy még annál is több centivel járnak a föld felett, s mintha ez volna a legfontosabb küldetésük. Hétről hétre távolodnak attól, amit valóságnak nevezünk. Ettől kezdve aztán igazából egyedül magukra gondolnak. Nem, nem feltétlenül a pénzügyi gyarapodásra.

Na jó, az alapilletmény mellett néhány bizottsági tagság azért a legtöbbjük zsebét hizlalja a nagyobb városokban. Aki közel van a tűzhöz, annak felügyelőbizottsági tagság is jut. Tény azonban, hogy a pénz nem minden. Ott van mindjárt az ambíció. Igen, tudják csak meg minél többen, hogy mekkora nagy emberek ők. Apróbb falvakban persze nem lehet teljesen elszállni, mert ott a kocsmában könnyen kiosztanak egy maflást, ha valaki sokat enged meg magának. De városon más a helyzet. Ott pillanatok alatt sok barátja lesz az embernek, ha pozícióhoz jut. Magasra emelkedhet, hogy aztán annál nagyobbat bukhasson.

karrier3
Valahogy túl kell élni ezeket a napokat. Túl leszünk ezen is, lesznek majd, akik meglepetésekről hadoválnak, s lesznek, akik azt mondják majd, hogy az történt, ami előre várható volt. Pár hét izgalom, számolgatás, mérlegelés után aztán lassulni kezd az ország addig izgatott szívverése. Novemberre kezdjük belátni, hogy az eredménytől függetlenül továbbra is kátyúk éktelenkednek az útjainkon, amerre járunk, a kórházban zsúfoltság és szakemberhiány fogad, a közoktatásunk egyre anakronisztikusabb, s ha panaszkodni akarnánk, a képviselőnk újra elérhetetlen, ahogy az előző ciklusban is.

Így aztán okkal van elkeseredve az ember. De persze szavaz, mert az tényleg a demokrácia végét jelenti, ha nem nyilvánít véleményt. Az ország egy része majd örül, mert ugyan nem változott semmi, de győztek. Más része káromkodik, mert ugyan nem változott semmi, mégis csak vesztettek. A harmadik része pedig hallgat, mert nem változott semmi, holott ők el se mentek szavazni.

Képek forrása: ebes.hu / dlb.hu / megtarto.hu / wmn.hu

Forrás: BloggerBob