Regős Róbert: Kövér és a Lenin-fiúk
Már megint jönnek ezzel a „mi, magyarokkal”. Vagyis azzal, hogy kizárólag ők a magyarok. Azok, akik úgy gondolkodnak, mint ők. S a többiek, akik ebben a hazában élnek, s mernek még másképp gondolkodni, nem magyarok. Kirekesztés ez, annak is az egyik legocsmányabb formája. Ez a többes szám első személy engem mérhetetlenül taszít. Mert olyanok próbálnak meg egy végtelenül egyszerű grammatikai gesztussal közösséget/nemzetet építeni maguk körül, akikkel minden porcikám irtózik egy közösségbe tartozni.
Mi, magyarok… Istenem, hányszor hoztam már szóba ezen a felületen is. Mit képzelnek ezek? Hogy van pofájuk kisajátítani a kokárdát? Hogy van pofájuk kisajátítani azt a szót, hogy magyar? Hogy van pofájuk kizárólag magukra érteni azt, hogy nemzet? Hogy van pofájuk elvitatni milliós nagyságrendű tömegektől a magyarságukat? Hogy volt pofájuk a nemzet egységét talán azóta is utoljára megjeleníteni képes miniszterelnök, Nagy Imre megrendítő szobrát eltávolítani, hogy helyet adjanak annak a förmedvénynek, amely már első felavatásakor, 1934-ben is felért egy szellemi és vizuális környezetszennyezéssel? 2019-ben pedig egyszerűen nevetséges, anakronisztikus és szégyenteljes.
Ám hogy mégse tűnjön merőben nemzetellenes vagdalkozásnak a fenti kijelentésem, annyit mégis had’ jegyezzek meg, hogy mérhetetlenül szánalmasnak tartom, ha a hagyományhoz való viszonyát – legyen bármilyen természetű is ez a hagyomány –, nem képes egy korszak a maga idejének megfelelő, esetünkben a 21. században relevánsnak tekinthető formában megfogalmazni. A hagyománytiszteletnek ez a módja egyszerűen komolytalan. Az elmúlt idők dolgait múzeumokban szokás megmutatni, legyen szó tárgyakról, öltözetekről, szobrokról (ha nem köztériek), s épületekről. Az nem hagyománytisztelet, ha fakanállal esszük a gulyást. Az nem hagyománytisztelet, ha betegség esetén borbélyhoz fordulunk.
Csütörtökön Orbán Kövérrel karöltve felavatta a Nagy Imre szobor helyén felállított Nemzeti Vértanúk Emlékművét. Értem én, hogy eredetileg valahol ott, az ’56-os mártír miniszterelnök szobrának helyén állt 1934 tavasza és 1945 nyara között. Egy olyan rendszer idején döntötték le, amellyel ez a mostani rezsim – úgy tűnik – nem kíván folytonosságot vállalni. Megjegyzem, a „gyűlölt szégyenoszlop” ledöntése annak az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a regnálása idején történt, amelynek miniszterelnöke az a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla volt, aki az 1. hadsereg parancsnokaként 1944 októberében engedelmeskedett a jobboldali politikai körökben újabban rajongásig tisztelt Horthy Miklós kormányzó fegyverszüneti felhívásának. Összeesküvéselméletek gyártása helyett itt most – azt is csak félig komolyan – beérem annyival, hogy Kövérék baja a Miklós Béla miniszterelnöksége alatt meghozott intézkedésekkel legfeljebb annyi lehet, hogy kormányának földművelésügyi miniszterként tagja volt a kommunista Nagy Imre is.
Kövér avatóbeszédére meg talán kár is szót vesztegetni. Mint általában, úgy most is hozta nemzetmegosztó formáját. Vagyunk „mi, magyarok”, ahogy ők utalnak magukra, meg mindenki más. A külföldről pénzelt „Istent, hazát és nemzetet tagadók”. Hogy ezt a marhaságot honnan veszik, s meddig képesek még a sajátjaikat hülyítve mantrázni, felfoghatatlan. Régóta tudjuk, hogy ekképp gondolnak ránk. Az azonban gyomorforgató, ahogy éppen ő, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének egykori segédmunkatársa beszél Lenin-fiúk utódairól, akik számon vannak tartva a neten. Meg az egész holdudvarral a háttérben arról, hogy ők egyfajta erkölcsi többséget képviselnek. Értik, ugye? Erkölcsi többséget. Ők. A fél ország röhög egy ilyen kijelentésen, miközben az egésznek kellene felháborodnia. Attól tartok, ideje volna végre komolyan elgondolkodni azon, hogy az úgynevezett politikai elit miért akadályozta meg mind a mai napig a rendszerváltás előtti felelősök elszámoltatását? Mára a kör kibővíthetővé vált vagy harminc évnyi újabb felelőssel.
Képek forrása: indavideo.hu / pestisracok.hu / kitervezte.hu / hvg.hu / varosikurir.hu
Forrás: BloggerBob