Regős Róbert: Nyelvében él a nemzet

Ismerek olyan családot, ahol a finn édesanya és az olasz édesapa gyermekeikkel hosszú ideig Magyarországon éltek, s a kislány és a fiúcska itt is járt óvodába és iskolába. Nyilván ez egyénenként változik, náluk speciel semmi problémát nem okozott ez a három „anyanyelvűség”. Aztán az természetes volt, hogy már az általános iskolában elkezdtek angolul és németül tanulni. Elég könnyedén, látványosan ment nekik. Amikor a család végül kiköltözött Finnországba, kötelező nyelvként felvették a svédet. Mivel a papa ragaszkodott a latinos műveltséghez, hát nekigyürkőztek a latinnak is. A kislány passzióból beiratkozott egy japán kurzusra, ma pedig francia szakon jár egyetemre. Az ő esetében, akárhogy számolom is, úgy húsz éves korára ez 9, értsd kilenc nyelv, amelyből hármat abszolút anyanyelvi szinten, a többit pedig nagyon magas színvonalon ismer és használ.

nyelveben1

A példa nyilván extrém, amelyben meghatározó szerepet játszik a különleges élethelyzet – két eltérő nemzetiségű szülő mellett Magyarországon nevelkedni –, a családi háttér, a változatos környezet, a személyes képességek és az érdeklődés irányultsága. Tény azonban, hogy létezik ilyen is. Azt pedig magam is gyakran tapasztalom, hogy egy idegen országban mennyire másképp néznek az emberre, ha a megszólítotthoz a saját nyelvén szólok. Ilyenkor legtöbbször érdeklődni kezdenek, honnan jöttél, milyen célból tartózkodsz az országukban, s az emlékeik között kutatva próbálnak felidézni egy-egy magyart, akit innen, vagy onnan ismernek. Ha statisztikát készítenék, most arra tippelek, az ismert magyarok listáját még mindig Puskás öcsi vezeti, szépen zárkózik fel Orbán Viktor, akit hol az egekig magasztalnak, hol pedig a pokolba kívánnak, de többször szóba jött az ilyen alkalmak során Bartók Béla és Kertész Imre neve is.

Szóval maradjunk annyiban, hogy idegen nyelvet beszélni jó. Nemcsak hasznos, de kifejezetten növeli az ember komfortérzetét Európában, vagy bárhol a világon. Egy ilyen kijelentéssel talán mindenki egyetért, aki megtapasztalta valaha is a nyelvismeret előnyeit. Az orbáni oktatáspolitika ámokfutása azonban nem kímélte a nyelvoktatást sem. A tankötelezettség csökkentése, a szakképzés mindenek felett való erőltetése, a mindennapos testnevelés előkészítetlen bevezetése, a NAT ideológiai alapon történő toldozgatása-foltozgatása, az intézményrendszer ostoba centralizálása, s ezzel kiszakítása organikus társadalmi közegéből, az intézményvezetők kinevezésének központosítása, az államiakkal szemben az egyházi oktatási intézmények működésének négyszeres összeggel való támogatása, természetesen közpénzből, a tankönyvpiac tönkretétele így együtt mérhetetlen hátrányba hozza a magyar gyerekeket. Ilyen kártékony intézkedéshalmazra egyetlen olyan európai jóléti államban sem találunk példát, amelyekhez – Európa második legszegényebb országaként – felzárkózni a leghőbb vágyunk, legalábbis a jólét terén.

nyelveben2
Amióta a Népszabadságot eltüntették a tájékoztatás palettájáról, jobb híján random szemlézgetem a sajtótermékeket egy-egy kávéházi szegleten. Így akadt a kezembe a tegnapi nap folyamán az egyik bulvárlap tudósítása arról, hogy milyen új lehetőséget teremt kormányunk, nem kímélve az anyagi forrásokat, az idegen nyelv tanulásában a fiatalok számára. A program valóban grandiózus még akkor is, ha a források ilyetén felhasználásának hatékonyságát sok szakember okkal kérdőjelezi meg. Ám én egyrészt nem vagyok szakember, másrészt nem is ezt akarom szóvá tenni. Erről csak annyit: legalább végre történik valami. Mintha a korábban deklarált tudás alapú helyett a ma már a munkaalapú társadalmat építő rendszer irányítói felfogtak volna valamit abból, hogy még egy így meghatározott társadalomban sem ártalmas dolog a nyelvismeret.

Ebben a cikkben szúrt szemet egy grafikon, amely azt mutatja be, hogy az egyes országokban a tanulók hány százaléka tanul két idegen nyelvet. Már nem emlékszem, melyik Orbán-kormány időszakában – talán a második – folyt élénk vita arról, miképp részesüljön az órakeretből az idegennyelvek tanítása. Akkoriban megütközést keltett bennem az az elképzelés, hogy az óraszám növelése helyett a meglévő erőforrásokat egyetlen nyelvre kell összpontosítani, a másodikra pedig minimális óraszám maradjon csupán. Felteszem arra gondoltak, hogy aki igényli, majd magánúton, a saját költségén tanul második idegen nyelvet. Megjegyzem, az esetek többségében ez amúgy a „főnyelv” esetében is így van.

nyelveben3
Ilyen körülmények között aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy ezen a téren is szégyenpadra kerültünk. És itt most minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy valami „kinyílott a pitypang” jellegű, pozitív megközelítését adjam a dolgoknak, ezért megnéztem egy korábbi adatsort is, hátha összevetve a mostanival, a kettőből együtt ki tudok hámozni valami bíztató összefüggést. És lássatok csodát, találtam ilyet. Egy Kárpátia koncerten nyilván hatalmas ováció fogadna a rajongók tábora egy ilyen bejelentést. Nos, a két idegen nyelvet tanuló magyar diákok száma növekvő tendenciát mutat. A 2015-ös adatokat összehasonlítva az általam most olvasottakkal, ez a növekedés eléri a 0,2 %-ot. Ne becsüljük alá ezt a látszólag aprócska előrelépést, sőt, legyünk rá büszkék! A romániai tanulók körében ugyanis épp fordított tendencia tapasztalható. Ott kérem szó nincs növekedésről. Épp ellenkezőleg! Náluk a két idegen nyelvet tanuló nebulók száma 2015 óta 0,1 %-ot zuhant! Összegezve: nálunk 6 %-ról 6,2 %-ra emelkedett, míg Romániában 95,2 %-ról 95,1 %-ra csökkent azon gyerekek száma, akik legalább két idegen nyelvet tanulnak.

Nem tudom… Nem volna ideje észrevenni, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk?

Képek forrása: europapont.blog.hu / depositphotos.com / youtube.com / magyarorszagom.hu

Forrás: BloggerBob