Regős Róbert: Nyelvében él a nemzet
Ismerek olyan családot, ahol a finn édesanya és az olasz édesapa gyermekeikkel hosszú ideig Magyarországon éltek, s a kislány és a fiúcska itt is járt óvodába és iskolába. Nyilván ez egyénenként változik, náluk speciel semmi problémát nem okozott ez a három „anyanyelvűség”. Aztán az természetes volt, hogy már az általános iskolában elkezdtek angolul és németül tanulni. Elég könnyedén, látványosan ment nekik. Amikor a család végül kiköltözött Finnországba, kötelező nyelvként felvették a svédet. Mivel a papa ragaszkodott a latinos műveltséghez, hát nekigyürkőztek a latinnak is. A kislány passzióból beiratkozott egy japán kurzusra, ma pedig francia szakon jár egyetemre. Az ő esetében, akárhogy számolom is, úgy húsz éves korára ez 9, értsd kilenc nyelv, amelyből hármat abszolút anyanyelvi szinten, a többit pedig nagyon magas színvonalon ismer és használ.
A példa nyilván extrém, amelyben meghatározó szerepet játszik a különleges élethelyzet – két eltérő nemzetiségű szülő mellett Magyarországon nevelkedni –, a családi háttér, a változatos környezet, a személyes képességek és az érdeklődés irányultsága. Tény azonban, hogy létezik ilyen is. Azt pedig magam is gyakran tapasztalom, hogy egy idegen országban mennyire másképp néznek az emberre, ha a megszólítotthoz a saját nyelvén szólok. Ilyenkor legtöbbször érdeklődni kezdenek, honnan jöttél, milyen célból tartózkodsz az országukban, s az emlékeik között kutatva próbálnak felidézni egy-egy magyart, akit innen, vagy onnan ismernek. Ha statisztikát készítenék, most arra tippelek, az ismert magyarok listáját még mindig Puskás öcsi vezeti, szépen zárkózik fel Orbán Viktor, akit hol az egekig magasztalnak, hol pedig a pokolba kívánnak, de többször szóba jött az ilyen alkalmak során Bartók Béla és Kertész Imre neve is.
Szóval maradjunk annyiban, hogy idegen nyelvet beszélni jó. Nemcsak hasznos, de kifejezetten növeli az ember komfortérzetét Európában, vagy bárhol a világon. Egy ilyen kijelentéssel talán mindenki egyetért, aki megtapasztalta valaha is a nyelvismeret előnyeit. Az orbáni oktatáspolitika ámokfutása azonban nem kímélte a nyelvoktatást sem. A tankötelezettség csökkentése, a szakképzés mindenek felett való erőltetése, a mindennapos testnevelés előkészítetlen bevezetése, a NAT ideológiai alapon történő toldozgatása-foltozgatása, az intézményrendszer ostoba centralizálása, s ezzel kiszakítása organikus társadalmi közegéből, az intézményvezetők kinevezésének központosítása, az államiakkal szemben az egyházi oktatási intézmények működésének négyszeres összeggel való támogatása, természetesen közpénzből, a tankönyvpiac tönkretétele így együtt mérhetetlen hátrányba hozza a magyar gyerekeket. Ilyen kártékony intézkedéshalmazra egyetlen olyan európai jóléti államban sem találunk példát, amelyekhez – Európa második legszegényebb országaként – felzárkózni a leghőbb vágyunk, legalábbis a jólét terén.
Ebben a cikkben szúrt szemet egy grafikon, amely azt mutatja be, hogy az egyes országokban a tanulók hány százaléka tanul két idegen nyelvet. Már nem emlékszem, melyik Orbán-kormány időszakában – talán a második – folyt élénk vita arról, miképp részesüljön az órakeretből az idegennyelvek tanítása. Akkoriban megütközést keltett bennem az az elképzelés, hogy az óraszám növelése helyett a meglévő erőforrásokat egyetlen nyelvre kell összpontosítani, a másodikra pedig minimális óraszám maradjon csupán. Felteszem arra gondoltak, hogy aki igényli, majd magánúton, a saját költségén tanul második idegen nyelvet. Megjegyzem, az esetek többségében ez amúgy a „főnyelv” esetében is így van.
Nem tudom… Nem volna ideje észrevenni, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk?
Képek forrása: europapont.blog.hu / depositphotos.com / youtube.com / magyarorszagom.hu
Forrás: BloggerBob