Regős Róbert: Írástudók legújabb árulása
Azt reméltem, tegnap sikerült kiengednem a gőzt. Tényleg hihetetlenül felbosszantott az a ballagós videó, amelyet ma már a rendőrség is vizsgál.
Miközben a kormány kezét-lábát összetörve igyekszik megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket saját maga gerjesztett a gyűlöletcunami elindításával, mérhetetlen károkat okoz szinte percről percre. Olyan fertőzés ez, amely ellen maszkokkal, fertőtlenítő szerekkel aligha lehet védekezni, mivel a vírus a fejekbe fészkeli magát. Ilyenkor főleg önmaga megnyugtatásárat ír az ember, hogy később ne kelljen szemrehányást tennie magának, amiért hallgatott.
Demeterről annyit érdemes tudni, hogy az átpolitizált magyar kultúra egyik megmondó embere a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élén. Már persze azok számára számottevő ismeret ez, akik bármilyen értelemben függenek a hazai kultúrpolitikától. Ha rutinból akarnék fogalmazni, afféle szürke eminenciásnak nevezném. Ám ahogy leírom ezt a kifejezést, érzem, hogy félrevezető. Demeter ugyanis egyáltalán nem szeret meghúzódni a háttérben. Ő nagyon is – már-már nárcisztikusan – imádja, ha a figyelem rá irányul. Éppen azért nehéz elhinni azt a sok ostobaságot, amit időnként összehord. Nem tudja eldönteni az ember, azért beszél-e össze hetet-havat, mert meg akarja döbbenteni a világot, s ezzel felhívni magára a figyelmet, vagy tényleg azt mondja, amit gondol? A magyar kultúrának egyik sem tesz jót, de azt hiszem, az utóbbi sokkal veszélyesebb.
Elképzelem, ahogy a magyar kultúrpolitika jelesei ízlelgetik ezt a mondatot, mint kislányok a szájukban olvadó macskanyelvet. Jó, találhattam volna ennél szerencsésebb hasonlatot is. Az eredeti ötletemet – Proust madeleine kekszét – azonban gyorsan elhessegettem magamtól, mert túlságosan kozmopolitának gondolom Demeter írásának megértéséhez. Sokat foglalkoztam már azzal, hogy a NAT irodalom részével az igazi bajom nem az, hogy túl erős benne a kirekesztő eszmék képviselete. Ennél is súlyosabb hibának érzem azt, hogy egy olyan értékrend hatja át, amely már az előző század első harmadában is alig volt tartható. Arra pedig végképp alkalmatlan, hogy 21. századi kompetenciákat sajátítsanak el segítségével a mai diákok.
Attól tartok, Demeter definíciója hasonlóképpen, már az 1939-es, Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? című kötetben is anakronizmusnak számított volna. S még mielőtt azzal esne nekem valaki, hogy nemzetidegen vagyok, jelzem, semmi bajom azzal, ha a magyar író magyarul ír.
Egyébként pedig azt, hogy ki magyar, ki nem, meg kellene hagyni az érintett döntésének. Ahogy magyar az, aki annak tartja magát, úgy magyar író szintén az, aki annak tartja magát. Senki magyarságát meg nem kérdőjelezheti senki, még akkor sem, ha ebből újabban sokan divatot csinálnak, s magyarellenesnek, idegen érdekek képviselőjének bélyegzik honfitársaikat. Az, hogy ki magyar, belül dől el, s erről nyilatkozni is, csak annak van joga, akiről aktuálisan szó van. Magyarán szólva tehát annak a kérdésnek, hogy ki a magyar író, se füle, se farka.
Én ezt őszintén nem is értem. Vajon Demeter szerint Dante milyen közönségnek írta a Divina Comediát? Monalisa kikre mosolyog? Kreon és Antigoné konfliktusa melyik nemzet létkérdéseivel foglalkozik? Vajon mit szólt volna Shakespeare, egy ilyen definícióhoz? Előbb kiröhögte, aztán lefröcskölte volna tintával a kitalálóját. A korabeli Demeterek pedig először a támogatást vonták volna meg tőle – a nekünk jutott Demeter most valami hasonlóra készül –, aztán betiltották volna a darabjait. Én valahogy a mellékelt két műalkotásban is hiába keresem a nemzeti karaktert.
Úgy tűnik, a filozófusi pallérozottságnak itt van vége. Itt már nincs szükség se premisszákra, se következtetésekre. Ettől a ponttól már kizárólag előítéletek vannak.
Képek forrása: mandiner.hu / libri.hu / delmagyar.hu / michelangelo.org / wikipedia.org / vertesegyesulet.hu / ytimg.com
Forrás: BloggerBob