Regős Róbert: Köznevelés és/vagy Közbigyó
A Nemzeti Alaptanterv módosítását követő hullámverést után a digitális átállás és a távolléti oktatás ismét a hazai köznevelés problémáira irányította a figyelmet.
Annyit ütjük-vágjuk oktatásügyünket, hogy szinte érhetetlen, miért nem képes mégsem megindulni előre. Kezdeményezésekből pedig van bőven. A héten én is belefutottam egybe, a Közbigyó projektbe.
Az persze tudható, hogy egy ilyen hatalmas rendszernek óriási a tehetetlensége. Kipróbáltunk belőle decentralizáltat, most éppen centralizáltat, s úgy tűnik, nálunk egyik sem működik. Bevezettünk ezernyi reformot, s nem változott semmi. Érthető is, miért nem. Tulajdonképpen egyiket sem vittük végig.
Türelmetlenek vagyunk. Nagyon akarjuk a változást, mert érezzük a szükségességét. Ám az oktatásban 12-17 évnél rövidebb időn belül nem lehet érzékelhető eredményt remélni. Mire egy 6 év körüli kisiskolás megjelenik a munka világában, s kiderül, mire teszi alkalmassá mindaz, amit a fejébe tömtek, ennyi idő telik el. Nem lehet azt mondani, hogy a köznevelés utolsó két évében majd elsajátít a gyerek egy új szemléletmódot, s az megváltoztatja a kimenetet. Az ilyet bizony 6 éves korban kell elkezdeni, s következetesen végig vinni. Adminisztratív úton ez még csak-csak megoldható volna. De kellene hozzá több olyan kormány, amely hajlandó az elődje által elkezdett koncepciót magáévá tenni, s megvalósítani. Ez pedig Magyarországon szinte elképzelhetetlen.
Ráadásul ez még csak a váza az egésznek. Ami igazán lényeges, az a kőzetekbe dermedt fosszíliákhoz hasonló szemléletmódokban rejlik. A mi oktatásunk a mai napig a 19. századi eszményekhez igazodva, tudományterületeket tanít. Matematikát, fizikát, kémiát, nyelvet, irodalmat, történelmet stb. Elég megnézni a Magyar Tudományos Akadémia tudományos osztályainak sorát, s összevetni egy 7. osztályos tanuló órarendjével. Kísérteties a hasonlóság. Gyakorlatilag egy akadémiai struktúra szerint tanítjuk a gyerekeinket, aminek azonban semmi köze ahhoz a valósághoz, amely az iskola falain kívül várja őket.
Kettejük nyomában az előző évszázad elején megszületik az úgynevezett projektpedagógia, amely az együttműködésre, a belső indíttatásra, a gyakorlati jellegre és valamilyen produktum létrehozására épül. Hol vagyunk mindettől 2019-ben? Nálunk korosodó, sámánarcú álszakemberek vitatkoznak arról, mi kerüljön bele a Nemzeti Alaptantervbe, s mi maradjon ki belőle, ahelyett, hogy elfelednék végre ezt az irdatlan és jórészt tök felesleges ismerettömeget úgy, ahogy van. Ők mondják meg szakállukat simogatva, milyen kompetenciáknak kell megfelelni a 21. században, holott legtöbbjüknek fogalma sincs ezekről a kompetenciákról. Ők – tisztelet a kevés kivételnek – egyedül az őket kinevezők elvárásainak akarnak megfelelni, s nem a gondjaikra bízott generációk jövője által megkövetelt igényeknek.
Nem vagyok pedagógus. Dewey-ról, Kilpatrick-ról egy pedagógiai kezdeményezés honlapján olvastam. A Közbigyó projekt a XVIII. kerületből indult. Többnyire órarenden kívüli, az osztálykereteken átnyúló, a tudomány/tantárgy struktúrát feloldó, ebből adódóan az interdiszciplinaritásra alapozó, a diákok saját kezdeményezéseire épülő, a gyakorlatba ágyazott, valamilyen eredménnyel, produktummal záruló tevékenységeket ösztönöz. Vagyis – ahogy én látom – azt teszi, amit az iskolának kellene tennie. Tudok róla, hogy Európában több helyen működik hasonló modell. Egyebek mellett az oktatási ügyekben oly sokat emlegetett Finnországban. Épp Finnország a bizonyíték arra is, hogy egy ilyen pedagógiai modell bevezetése nem a társadalom gazdasági erején múlik. Ők épp azért voltak képesek szegény országból Európa legfejlettebjei közé felzárkózni, mert volt bátorságuk és türelmük évtizedeken keresztül a köznevelés megújítására összpontosítani az energiáikat.
Képek forrása: kozbigyo.hu / eduline.hu / közbigyo.hu / rrsconsultores.com
Forrás: BloggerBob